22.rész

Csak mentem a sötét, kihalt utcákon. Biztonságos környéken lakunk, még is bennem volt egy kis félelem, ám a dühöm vagy inkább a csalódottságom nagyobb volt. Fogalmam sem volt hova megyek, csak mentem, mentem és mentem. Közben elkezdett esni.
- Remek, már csak ez hiányzott. – gondoltam magamban. Az utam végül a kedvenc parkomba vezetett. A fák lombjai magasan terültek el. És bár ősz volt már, mégis olyan sűrű volt a lomkorona, hogy az esőből semmit nem érzékeltem. Nem tudom mióta ültem már a kihalt parkban, egyedül egy padon. Az egyik lámba fénye gyéren világította meg ezt a helyet. Lassan elővettem a telefonom, de semmi. Nem is tudom mire vártam. Talán, hogy legyen vagy 10 nem fogadott hívásom anyáéktól, hogy azt higgyem  keresnek, hogy féltenek, de semmi. Persze játszanám a sértődöttet, mégis haza mehetnék, oda ahol biztonságban vagyok. Forgattam a telefonom, ki-be kapcsoltam még mindig semmi! Kezdett gombóc nőni a torkomba, és éreztem, hogy nem bírom tovább és sírni fogok. Ez nem hiszem el, semmit nem jelentek nekik?! Hirtelen valami egészen furcsa érzés fogott el, letöröltem a könnyeim és nem törődtem semmivel, olyan erővel vágtam a telefonom a földhöz, hogy eltőrt volna. Ez egészen biztos, de mielőtt kiesett volna kezemből valaki megragadta a kezemet. Hazudnék, ha azt mondanám nem kaptam szívrohamot. Minden erőmet összeszedve, szembe fordultam a támadómmal. Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, minden esetre valami oknál fogva meg nyugodtam amikor megláttam a gyér fényben Dave arcának a vonalait.
- Hát te mit keresel itt ilyen későn? – nézett rám csodálkozva.
- Ezt én is kérdezhetném. – vágtam vissza.
- Igen de én kérdeztem előbb. - húzta mosolyra a száját.
- Oké. – adtam meg magam és visszaültem a padra, Dave habozott egy kicsit és leült mellém.- Otthon áll a bál, szóval – sóhajtottam egyet – elmenekültem. – Zártam rövidre, láttam a meglepetést a szemében, de bele fojtottam a szót. – Most te jössz, miért vagy itt ilyen későn? – szegeztem neki a kérdést. Dave kicsit habozott, majd végül megszólalt:
- Gondolkodtam. – mondta nemes egyszerűségel.
- Meglepő, hogy azt is szoktál. –feleltem kicsit flegmán.
- Tudod, nem értelek. Mit ártottam neked? – állt fel idegesen.
- Tessék?-  néztem rá csodálkozva.
- Amióta megláttál, undok vagy velem és nem tudom miért, ugyanis szerintem én nem adta erre különösebb okot, és miért csodálkozol el mindig azon, hogy „gondolkozom”?!– karcolt idéző jeleket a levegőbe. Nem tudom mi ütött belém talán a sok stressz, de minden kiszabadult belőlem és neki rontottam.
- Mit ártottál? Először is miattad szenvedek már majd’ két hete. Elegem van már a gipszből amit csakis a te hibád miatt kell viselnem, mert annyira,de annyira bunkó vagy, hogy senki re nem figyelsz !Nem is csodálom, hogy mindenki elhagy aki valamikor melletted volt! – vágtam a fejéhez, de még nem fejeztem be. – És miért vonom kétségbe az értelmiségi szinted? Azért. mert néha úgy visekelkedsz mint egy 5 éves! – a végén már kiabáltam.
- Tudod, mit lehet, hogy részben igazad van, de SEMMIT nem tudsz rólam! Mégis folyamatosan kritizálod minden egyes mozdulatom.  És csak, hogy tudd te sem vagy tökéletes! Hiába hiszed ezt, elvállaltál egy több ezres nézővel rendelkező showt amikor – kapott a fejéhez. – könyörgöm 10 ember elött se tudsz megnyikkani. –kelt ki magából.
 Befejezte. Megmerevedtem a szavai hallatán, nem tudtam reagálni egy ideig figyelt, majd mikor látta, hogy szó nélkül hagyom hátat fordított és ott hagyott. Nem tudom miért, talán mert éreztem,hogy minden szava igaz, talán mert egyedül volt és ő itt volt. Nem tudom, csak azt vettem észre, hogy után futok. Épp ésszel, tiszta fejjel biztos nem teszem, de jelen helyzetben nem tudtam gondolkozni rendesen.
- Dave! – kiabáltam, de semmi. – Dave állj már meg – vettem egy nagy levegőt – kérlek!
Na erre már megállt és hagyta, hogy beérjem.
- Igazad van! Semmi, de semmi okom nincs arra, hogy feletted ítélkezek. – mondtam és éreztem, azt a nedves érzést az arcomon, amit nagy nehezen, de ismét sikerült vissza tartanom. Dave elgondolkodott egy darabig , majd megszólalt:
- Van egy ajánlatom. – nézett rám és már nem volt ideges.
- Hallgatom. – néztem rá fel.
- Te segítesz nekem és én segítek neked. – nem nagyon értettem mit akar és szerintem ez látszott is rajtam, mert így folytatta. – Te segítesz abban, hogy megváltozzak. El akarom felejteni ezt a bunkó Davet és vissza akarom kapni a barátaimat és – vett egy nagy levegőt-  a húgomat.  Én pedig segítem legyőzni a lámpalázad. Na mit szólsz áll az alku? – vonta fel a szemöldökét.
- Amennyiben, nem leszel bunkó és komolyan gondolod – fújtam ki a levegőm – igen azt hiszem áll.
- Ha a legkisebb jelét is látod, a bunkó énemnek üss meg egész nyugodtan.
- Oké, szavadon foglak. – mondtam mire mind ketten felnevettünk.
- Nem kéne már haza menned, biztos aggódnak már érted. – nézett rám. Mekkora szerencsém, hogy épp sötét volt, így nem láttam mikor könnyek gyűltek a szemembe.
- Nem kíváncsiak rám – suttogtam – egyszer sem hívtak. – mondtam csalódottan.
- Értem. – gondolkozott egy darabig, majd megragadta a kezem.  Akkor gyere oda viszlek Katehez, ő biztos tud segíteni.
- Ő, oké köszönöm. – mondtam kicsit meglepetten és követtem Davet a házukig. Még akkor sem engedett el amikor bent voltunk a lakásban. Kicsit furcsállottam, de miután vagy 20-szor megbotlottam út közben már hálás voltam neki.
- Kate – kopogott be a szoba ajtaján.
- Mit akarsz, ilyenkor. – szólt nem túl kedvesen Kate.
- Hoztam neked valakit. – jelentette be Dave.
- Mi? – nyitotta ki az ajtaját a barátnőm. – Mia , hát te?
- Én- én. – kezdtem, de nem bírtam tovább. Kitörtek a könnyeim és zokogtam. Nem láttam semmit, Kate bekísért a szobájába, majd becsukta az ajtót. Fél órán keresztül csak nézte ahogy sírok és semmit nem értett. Végül vettem egy nagy levegőt és mindet elhadartam neki.
- Figyelj, biztos rendben lesz minden. Aludj itt és reggel, majd felhívjuk őket jó? – nézett  rám mosolyogva.
- Köszönöm, te vagy a legjobb barátnőm. – suttogtam és halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
- Semmiség, na de most komolyan Dave azt mondta, hogy meg akar változni.
- Igen és szerintem nagyon komolyan gondolja. – bólogattam, hevesen.
- Hát erre kíváncsi leszek. – nézett rám kicsit félve.
- Figyelj, szerintem menni fog neki csak engedd neki, hogy jóvátegyen mindnet. – mondtam komolyan.
- Rendben, igyekszem. Na, de most alvás, mert már nagyon későre jár. – mondta és egy ásítással nyomatékosította a kijelentését.
Kate keresett nekem egy pizsit, gyorsan lezuhanyoztam és lefeküdtem.
- Köszönöm. – suttogtam, de szerintem Kate már nem hallotta. Lecsuktam a szemem és hagytam, hogy elnyomjon az álom…