Speciális :)

Sziasztok lelkes olvasók! *-*

Életre kelt legújabb blogom, mely -remélem - rengeteg új izgalmat, új barátok, nagyon jó időtöltést és fejlődést (is)  tartogat számotokra! :)

Nem is fecsegnék most sokat, amennyiben érdekel nézz be:

http://szmsbi.blogspot.hu/

Érezzétek magatokat nagyon-nagyon jól!!♥♥

Közvélemény kutatás!! :)

Sziasztok!!:)

Nem tudom hányan néztek még fel a blogomra, abban sem vagyok biztos, hogy emlékeztek még miért is követitek/iratkoztatok fel és, hogy milyen történetet elevenedett meg itt...:)

Ez persze természetes. Viszont, amennyiben vagytok még páran akik fel-fel néznek és nem rettentek meg a másik két- hát mondjuk ki gyenge - blogomtól, akkor nagyon kíváncsi lennék vajon érdekelne-e titeket egy teljesen új, más és teljesen befejezett ( Igyekszem tanulni a hibáimból a következő blog csakis akkor fog elindulni, ha  a történet már készen van, hogy biztosan rendszeresen legyenek részek.:)) történet???? :)

Örömmel fogadom a válaszokat és amennyiben elég "érdeklődő" van fogok még ki írni részleteket!:)

További szép nyarat mindenkinek!!:)♥

50.rész~ THE END

Sziasztok!!!:)

Hát ez is elérkezett, elhoztam nektek  a befejező részt!:)

Csak remélni tudom, hogy úgy sikerült ahogyan terveztem :$$ 

De még mielőtt olvasni kezdenétek, szeretnék megköszönni MINDENT!!♥

Borzasztóan jó érzés volt olvasni a kommijaitokat, és látni hogy több mint 18 ezren megnyitottátok a blogom......ez valami fantasztikus!!*-*

Na de nem húzom tovább....: )

Jó olvasást!!:)

Összeszedtem minden erőmet, vettem egy óriási lélegzetet…
- Daaaave!!!!!!!- olyan hangerővel hagyta el a számat ez a szó, mint még soha semmi. Dave megtorpant, és riadtan vette észre a vészesen közeledő autót, szerencsére még időben elugrott, majd elindult felém.
Meg könnyebbülten sóhajtottam fel. A torkom iszonyatosan fájt, és ettenetesen fáztam a decemberi hidegben, de nem érdekelt.
- Mia, te, te… - hebegett Dave.
- Szeretlek! – mondtam ki a legelső szót ami eszembe jutott. - Nem tudhatom meddig lesz még hangom, de ezt tudnod kell!! – egy könnycsepp gördült le az arcomon, a hidegben  úgy éreztem mintha ráfagyott volna.
- Tudom, Én is szeretlek! – magához húzott és szorosan megölelt. Már nem éreztem hidegnek a  levegőt, vagy kínzónak a torkomban éktelenkedő fájdalmat. Olyan érzésem támadt, mintha lebegnék. Hirtelen valami nedvesett éreztem a bőrömön, havazott. Leírhatatlan érzés volt ott állni  a hóesésben azzal az emberel akit mindennél jobban szeretek!
- Menjünk, mert még megfázol nekem! – levette  a kabátját és rám terítette. Oké lehet, hogy nem ártott volna nekem egy télikabát, de hát siettem, na.
- Így te fogsz megfázni. – mondtam rekedtes és halk hangon, de legalább a saját hangomon.
- Majd sietünk – vonta meg  a vállát és megcsókolt. Ebben a  csókban benne volt minden; a rengeteg fájdalom, tehetetlenség, remény,de  ami a legfontosabb az öröm és a szeretet!

Kezünkben egy- egy bögre forró csokival ültünk a szobám közepén és beszélgettünk. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy visszajött  a hangom, talán 3-4 óra, életem  legbeszédesebb időszaka volt az biztos,miután mindenkinek elújságoltam a „nagy hírt” nem vágytam másra, csak arra, hogy mindent bepótolhassak. 
- Mia, dr. Moss van itt – jött be Mandy.
- Ilyenkor? – értetlenkedtem, hisz már 10 is elmúlt.
- Azt mondta mindenképp megakar vizsgálni – mosolygott, majd eltűnt.
Csalódottan néztem a barátomra, de ő csak kivette  a kezemből a bögrét, majd letette az övével együtt az asztalra, majd felállt.
- Menjünk – húzott fel Dave a  földről, majd kézen fogva indultunk el a nappali felé.
Nem mondanám, hogy nálunk mindig nyugi van, vagy ilyesmi, de az a nyüzsi ami lent fogadott egyszerre volt ijesztő, ugyanakkor rettenetesen nagy öröm. 
- Hát ti még nem alszotok? – kérdeztem totál ledöbbenve, ugyanis  a nappaliban minden barátom, családtagom ott állt, ült, feküdt (inkább meg sem kérdezem Marshall  és Mike hogy kerültek az asztal alá).
- Mia, hát tényleg vissza jött  a hangod? ! – ugrott a nyakamba Kate.
Próbáltam megszólalni, de nem ment. Nem, hangommal nem volt semmi baj. Csupán nem találtam a szavakat. Ahogy ott láttam mindenkit, éreztem ahogy árad belőlük  a szeretet,  meghatódtam és nem bírtam tovább elsírtam magam.
Próbáltam minél előbb megnyugodni, hogy dr. Moss megvizsgálhasson, nem volt könnyű feladat.
- Amíg Mia megnyugszik szeretnék szólni pár mondatot – állt fel James, hálásan pillantottam fel rá, miközben helyet foglaltam barátom ölében. – Első sorban el kell mondjam rettenetesen örülök, hogy vissza tért hangod!! Viszont szeretnélek megkérni, hogy még ne tegyük hivatalossá, szeretném, ha igazán nagy meglepetés lenne! – mondta, és láttam rajta, hogy őszintén örül, bólintottam.
Végül sikerült összeszednem magam, és így dr. Mossnak nem kellet nálunk éjszakáznia.
- Rettenetesen nagy csoda, hogy visszatért a hangod – mondta csodálattal a  szemében.
- Akkor minden rendben? Énekelhetek? – tettem fel a legfontosabb kérdéseimet.
- Szerintem az lenne  a legjobb, ha még egy pár napot pihentetnéd a hangod..
- Nem pihent még eleget? – vágtam közbe durcásan, mire mindenki felnevetett.
- Jogos – bólintott a doki –legyen beszélj amennyit szeretnél. – sóhajtott mosolyogva.
- Köszönööm!! – öleltem meg, majd végig beszéltem az egész estét, és persze az éneklés sem maradt el. Hatalmas megnyugvást jelentett számomra, hogy énekhangom még mindig a  régi!

A tenyerem izzadt, a gyomrom mogyorónyi méretűre zsugorodott és  a torkomban hatalmas gombóc nőtt. Ezer éve nem énekeltem, embereknek, most pedig itt állok az X-faktor döntőjében és, mint minden egyes zsűri tag/ mentor én is készülök az utolsó, vagy épp az én esetemben első, nagy közös éneklésre. Az elmúlt hetekben titokban készültem az előadásra, újra és újra lejátszottam a fejemben miként, fog alakulni az este számtalan forgató könyvet „készítettem”.  Nem tagadom féltem, a nagy közönség nem tudja, hogy visszatért a hangom, és csak reménykedni tudok, hogy nem okozok majd nekik csalódást, és ugyanúgy fogok majd teljesíteni mint az előtt…
A nézőtér elhalkult,én jövök .  Lekapcsolták  a fényeket, a   ledfal kinyílt, még utoljára vettem egy mély lélegzetet, lehunytam  a szemem, majd a számhoz emeltem a  mikrofon és kezdtem a már jól ismert sorokat, amik minden adás végén elhangoznak.
A fények egyre csak kúsztak, először  a közönség sorait világították be, majd engem. Mikor meglátták, ki énekel mintha megfagyott volna a levegő, alig észre vehetően megremegett a hangom. A következő pillanatban csatlakozott hozzám Dave és  a többiek.  Biztatóan megfogta a  kezem egy pillanatra,  vissza tért az élet belém és  a terembe. Majd megjelentek a versenyzők is, fergeteges volt mindanyiukkal egyszerre énekelni.
 Aztán kiszúrtam a szeretteimet és barátaimat a nézőtéren. Könny szökött a szemembe. Elképesztő volt ismét ott állni a színpadon és ezreknek énekelni. Ez az amitől egy egész vagyok!
 Mindig azt mondják legyél boldog. Szerintem a boldogság az nem úgy van, hogy ha majd elérsz egy életkort , akkor onnantól kezdve úgyélsz boldogan míg meg nem halsz, hogy semmi nehézség nem lesz. Ez nem igaz.  Szerintem meg kell találni mindig azokat a dolgokat, pillanatokat amik boldoggá tesznek, amik örömet okoznak. Nem hiszem , hogy elmúlnak majd  a bajok, sőt biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek rosszabb napok vagy akár hetek is.  Mégis mindig van kiút minden lehetetlennek  látszó helyzetből, már tudom. Sosem szabad feladni! Mindig jön egy új nap, mindig ott lesznek  a barátaink, a családunk . Ők szeretnek még akkor is ha rossz passzban vagy és rájuk bármikor, bármilyen helyzetben számíthatsz. A fontos az, hogy  történjen bármi, maradj meg annak aki vagy!
Én most itt vagyok, jó helyen, jó emberekkel, ott ahol lennem kell! Bármilyen sablonosan és  csöpögősen is hangzik, biztos vagyok benne, hogy boldog leszek velük míg meg nem halok!!♥

KÖSZÖNÖK MINDENT!!!!♥♥

49.rész

Sziasztok!!:)
Bocsánat a rengeteg késésért:$
Remélem sikerült egy kicsit izgalmasabb részt hoznom:$$
Úgy gondolom ez lesz az utolsó előtti rész :$
Jó olvasást hozzá^^♥

*Mia szemszöge*

Életem egyik legjobb reggelét tudhattam magam mögött,mikor arra keltem, hogy Dave kelteget. Sajnos nem élvezhettem ki sokáig a pillanat gyönyörűségét, mert így is késésben voltunk. Ő azonban mindenképp beszélni akart velem valamiről. Gyorsan eltűntem a  fürdőben, majd negyed óra múlva indulásra készen, és kíváncsian álltam meg a nappali közepén, barátom előtt.
- Szóval, felhívott Dr. Moss – vágott bele egyből.
- ÉS?? – tátogtam.
- Három hét múlva lehetséges a műtéted! – mondta ki boldogan a szavakat én pedig  az örömtől vezérelve a nyakában kötöttem ki.
Talán mondanom sem kell mennyire izgatott lettem. Megcsillant egy apró reménysugár és én napkitörést szeretnék belőle csinálni! Az este remekül telt, egy versenyzőnk sem párbajozott én egész idő alatt virultam, mint a tejbe tök, szóval elvoltam. Akinek csak lehetett elmondtam, a nagyszerű hírt, és már alig vártam, hogy végre elteljen ez a három hét. Persze aranyszabály most is beigazolódott. Mi szerint minél inkább vársz valamit, az annál később jön el…
Tehát csak vártam, vártam és vártam. Igyekeztem lekötni magamat. Dupla annyi időt szenteltem mindennek mint az előtt, egy  cseppnyi szabad időt nem hagytam magamnak, tudtam ha megteszem akkor biztosan elragadnak a gondolataim és bekebeleznek, onnan pedig nincs menekvésem! 
Azonban egyre inkább kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kívül álló. Sosem tudtam elsütni egy-egy poént, hisz mire elmutogattam, leírtam volna már nem lett volna vicces. 
 Rájöttem a kommunikáció - de főleg a beszéd nagyon - nagyon fontos! Őszintén emelem a kalapom mindenki előtt aki egy életen keresztül némán éli minden napjait és nem panaszkodnak! Én meg? Alig néhány hónapja nincs hangom mégis „sírok” mindenért, szánalmas. Tudom ezt jól mégsem tudok rajta változtatni, egyszerűen már-már annyira akarom, hogy csak azért sem sikerül.

Az órák a percek a napok mind irgalmatlanul lassan teletek, míg végre elérkezett   a műtét napja.
A szobámban mindenki izgatott volt. Kate és Mike valami idióta játékot játszottak, fogalmam sincs mi lehetett, de nagyon vicces volt. Nina és Ted valamit tervezgettek (amit persze nem mutattak meg nekem), Amanda elment Nancyvel és Kevinnel valami enni valóért. Anyu és apu Mandyvel beszélgetett, James telefonált, Dave pedig mellettem ült . Egyszóval mindenki jelen volt.
- Rendben, Mia  az adataid jók! Mehetünk is – mondta dr. Moss és lecsukta  a korlapom fedelét. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől és hagytam, hogy betoljanak  a műtőbe.
Egy szoba a hatalmas falakkal és hideg, ezüstös orvosi berendezésekkel nem épp  a legbarátságosabb hely  a világon.
- Kezdjen el magában számolni 10-ig és minden számnál pislogjon egyet – mondta  az altató orvos aki a maszkos arcával fölém hajolt. Számolni kezdtem, majd lehunytam a szemem és minden elsötétült. Nem érzékeltem semmit sem, mégsem álmodtam. Csak voltam, egy sötét kis szobában ahová egy apró kis résen keresztül szűrődött be egy kis halovány fénysugár. A gondolataim szárnyaltak, ismét fenn álltam a színpadon és több ezer embernek énekeltem. Majd beszélgettem  a barátaimmal, boldog voltam. Aztán felébredtem.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, újra a korházi szobámban találtam magam, de mintha valami megváltozott volna.
Megfagyott  a levegő, valami eltűnt. Először nem tudtam megmondani, mi lehet az, aztán rájöttem.
Senki sem mosolyog, eltűnt a  remény,  ez csak egyet jelenthetett…
- Mia, hát felkeltél? – ölelt magához szorosan anyu.
 – Ne aggódj kicsim, minden rendben lesz – nézett rám mosolyogva apu, engem pedig elfogott a  kétségbe esés.
- Miről beszélnek, mi van?- kérdeztem, de csak magamtól, nem jött ki hang a torkomon.
- Sajnálom Star kisasszony, de úgy tűnik a  műtét sikertelen volt – közölte a doktor fájdalmas meggyötört arccal.
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – mondtam magamban. Ez lehetetlen, ilyen nem történhet meg velem. Egy kar nyújtásnyira voltam a gyógyulástól és most azt mondják mégsem jött össze. Ez, ez nem lehet igaz, csak álmodom!

Nem álmodtam.  El kellett fogadnom a tényt; néma vagyok. Meg kellett volna értenem, bele kellett volna törődnöm, mosolyogva tovább kellett volna lépnem. Nem tettem. Befordultam. Nem kommunikáltam, vagy legalábbis nagyon minimálisan, elfelejtettem mi is az a mosoly,mi az öröm. Minden hova csak vonszoltam magam, rossz volt rám nézni, lehangoló volt a közelemben lenni.  Hiába próbáltak felvidítani, visszaadni nekem az életkedvemet, nem ment. Elvesztettem valamit, egy olyas valamit ami nélkül lehetetlen élni, a reményt. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Én úgy érzem már rég eltemettem, jó mélyre, de akkor hogyan lehet, hogy mégis élek?
Feltettem egy újabb lemezt a lejátszóba, lehúztam a redőnyeimet, és bekucorodtam a sarokba, bezárkóztam.
Hatalmas falakat építettem magam köré, olyan tetemeseket, hogy senki nem  törhetett át rajta. Legyen család tag, barát nem számít, még Davet is egyre távolabb löktem. És mindezt miért? Csak teher vagyok, csalódás és bánat, semmi más. Jobb lenne mindenkinek nélkülem.
- Mia itt vagy? – jött egy hang az ajtómon kívülről, majd kinyílt és belépett rajta  a barátom. – Elég legyen ebből  a kripta hangulatból– felhúzta  a redőnyöket és kikapcsolta  zenét, én csak hunyorogtam, de nem néztem rá. – Kellj fel! Nem mehet ez így tovább! – felém lépett és nyújtotta kezét. Én továbbra se figyeltem rá csakis a takarómat bámultam. – Ezt akarod, komolyan fel akarod adni? – kérdezte már-már hisztérikusan, bólintottam. – Legyen, de akkor engem elvesztesz ugye tudod?- érzetem magamon a fájdalmakkal teli pillantásáit, nem mertem ránézni. - Ezt akarod? – ismét bólintottam. - Rendben – nyelt egyet – akkor végeztünk – egy puszit nyomott a homlokomra, majd kisétált a szobámból.
Nem néztem fel, nem nyúltam utána, csak hagytam, hogy kisétáljon a szobámból,  eltűnjön az életemből.
Elfordultam a fénytől, be  a fal felé, csak meredtem a hideg falra és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Mennyit sírtam, mikor megtudtam itt  a vége nincs több esélyem a normális életre. Aztán megváltoztam, teljesen kifordultam önmagamból, ez nem én vagyok! Próbáltak rajtam segíteni, de nem figyeltem senkire. Teljesen elhagyták magukat a  barátaim, és én csak még több bajt okoztam nekik. Mindenkinek összetörtem a szívét. Egy szörnyeteg lettem.  Hagytam, hogy elsétáljon életem szerelme. Hogy lehettem ennyire szívtelen? Miért hittem, hogy így jobb lesz nekem? Ez hülyeség, egy idióta vagyok, egy szingli idióta. Úristen mit tettem??
Felpattantam, a hirtelen mozdulattól elszédültem és vissza kellett ülnöm. Mennyi ideig feküdtem?
Össze kell szednem magam, mindenkitől bocsánatot kell kérnem, de előbb meg kell találnom Davet!
Kikaptam egy nadrágot és pulcsit a szekrényemből és futásnak eredtem. Majd leestem a lépcsőn,de nem érdekelt, helyre kellett ezt hoznom! Gyorsan felkaptam egy cipőt, majd bevágtam magam mögött az üres ház ajtaját. Ki mentem az utcára, sehol senki. Tovább mentem, rohantam és végre megpillantottam azt  a személyt akit mindennél jobban szeretek. Zenét hallgatott és  a földet nézte. Megörültem és még nagyobb tempót diktáltam magamnak. Elérte az út végét, elhaladt mellettem egy autó, Dave nem lassított, ha nem áll meg el fogják ütni!
- Gyorsabbnak kell lennem! - mondtam magamnak- De hát ez lehetetlen, nem érem utol.  Nincs más választásom, csak úgy menthetem meg ha rákiáltok. Kérlek istenem segíts, hogy visszatérjen a hangom, csak most az egyszer, hogy megmenthessem ŐT!!

köszönöm:$

Sziasztok!:)

Néhány órát kéne vennem hogyan is kell beosztani az időmet :$$ mert nagyon el vagyok mostanában maradva:$$ nem tudom mikor tudom hozni a kövit de igyekszem minél előbb!!^^

Szeretnéém megköszönni mindenkinek, hpgy ilyen kedvesek vagytok!!*-* nagyon jólesnek a kommentek, borzalmasan jó olvasni h támogattok *-*♥
Nem tudom még mi lesz a történet sorsa..mindenképp szép lezárást szeretnék....
Viszont egyet megígérek:
NEM szabadultok tőle..:P mindenképp jelentkezni fogok akkor is ha esetleg ezt abbahagyom..még nem tudom milyen típusú bloggal, de ezt még megálmodom^^:$

És végül bár még nem zártam le a szavazást..de sokan szavaztatok arra, hogy lenne ötletetek a történet folytatásával kapcsolatban...szóval ha gondoljátok én nagyon örülnék neki ha megosztanátok velem :$*-*

És méég egyszer hihetetlenül köszönöm a komikat!!!*-*♥♥

48.rész

Sziasztok!:)

Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam a részt, de elég sokat kell tanulni :/ meg az a teljes igazság, hogy nem nagyon van már ihletem mit írjak :( és egyre jobban esik a történet színvonala is:/ sajnálom :$ 

arra gondoltam indítok egy szavazást, egy hétig fog tartani és az alapján fogok dönteni mi legyen a történetem sorsa :) 

addig is jó olvasást és remélem nem okoztam csalódást :$$♥

ui: nézettek be ide! http://madyounglife.blogspot.hu most indult  a blog de biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz :)

Az X-Faktor első válogatására félve indultam el. Mondanom sem kell hihetetlenül megtisztelő, hogy egy ilyen kaliberű műsorban mentor lehetek! A mentortársakkal jó volt a viszonyom,  a stábtagokkal is jól kijövök és a műsor vezetők is nagyon kedvesek, már csak a versenyzőkkel kell megismerkednem. Tudom ez nem hangzik olyan tragikusan, de mi van akkor ha valaki nem hallgat rám, kinevet, hisz mit is tudhatok én? Néma vagyok. Ez pedig egy énekes tehetség kutató. Ilyesfajta kételyekkel ültem be barátom autójába, és igyekeztem a lehető legjobban eltitkolni az érzéseim. Nem mintha nem bíznék benne száz százalékosan, ez nem így van,sőt! Csak nem szeretném ha sajnálna! Erre nincs szükségem, megértésre, elfogadásra igen, de sajnálatra a legkevésbé sem!  Dave arcára nyomtam egy puszit, majd elindultunk a stúdió felé. Az épület előtt már kilométernyi sor húzódott, kezdtem ideges lenni, pedig az én helyem biztosított az élő sohwra.
A válogató ideje alatt rengetek vicces pillanat volt, volt számos megható, de volt mikor én égtem a „versenyző” helyében is. Azután belépett egy velem egykorú lány a színpadra. Első ránézésre, nem épp a leggazdagabb környékről származott, ezt  a kicsit szakadtas ruháiból következtettem.  Carly, ez volt  a neve mint megtudtam, miután bemutatkozott kezdődhetett is a dal. A legelsőm dallam után felismertem a számot, küzdöttem  a feltörő érzelmeim s könnyeim ellen, de annyira csodálatosan énekelt, hogy nem bírtam erős maradni a refrénnél eltört a mécses.  Ezt a  hatást nem csak nálam érte el, az egész nézőtér állva tapsolta  Carly előadását!
Ezt követőn hosszú véget nem érő órák következtek, mire mindenkit meghallgattunk és véget ért az első válogató.

Hetekkel később következhetett a Bootcamp, akkor azt hittem nem is lehetne ennél nehezebb egy-egy döntés. Végülis egy ember álmáról döntöttünk. Hatalmas szerencse, hogy  Dave végig mellettem volt, egyedül biztosan nem tudtam volna végig csinálni!
 Aztán eljött a mentorok házának az ideje. Soha életemben nem rágódtam egy döntésen, mint akkor. Hosszú, keservesen hosszú órák és véget nem érő viták után végül összeállt a csapat. A TINIK. (Carly hozzánk került!)

Minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek nekik mindenben amiben csak tudok! Mondtam magamban és elindultam az első próbákra.
Mikor beértem a próba terembe még mindenki kómás fejjel egy pohár tejeskávéval a kezében ücsörgött. Hagytam felébredni  a társaságot,majd kezdődhetett a munka. Mivel beszélni nem tudtam, először nagyon nehezen ment  a kommunikálás, de Actyvitiben mindig is jó voltam így megoldottuk. Mivel tanácsokat adni elég nehézkes volt, azt a módszert választottam, hogy fogtam egy mikrofont és bemutattam én miként oldanám meg  a számot. Persze a  hangok helyre igazításában nem voltam valami nagy segítség, hisz megmutatni semmit nem tudtam, csak kézjelekkel kommunikáltam le mit is akarok. Mázli, hogy Davnek eszméletlen a hangja és Amanda és Kate is ígérte, hogy majd besegít , na meg persze van egy csodálatos énektanára is  a csapatnak. Szóval minden probléma megoldva, a srácok borzalmasan izgulnak, hisz holnap szombat és itt az első élő adás. Folyamatosan tartom felük a kapcsolatot, és idiótaságokat mondok nekik, hogy eltereljem a figyelmüket. Remélem sikerült és holnap minden jó lesz majd!

*Dave szemszöge*


Hónapok óta figyelem Miát. Látszólag minden „Happy” vele, de látom a szemében, hogy ez nem így van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon csalódott és fáj neki. Bár ezt igyekszik jó mélyen magába temetni, elrejteni. Tudom nem kéne féltenem, hisz erős lány, nagyon erős,  a legkitartóbb legelszántabb ember akit valaha is ismertem és ismerni fogok. Mégis aggódok érte, nem akarom, hogy azt érezze nem mutathatja ki az érzelmeit. Szeretem őt és bármit a vele történik,  még ha ez nem is jó…
 Leparkoltam a házuk előtt, vettem egy mély levegőt és kiszálltam. Nem láthatja meg rajtam mennyire aggódom, még megijedne és még annyit sem mondana el nekem mint most.
Oda léptem az ajtóhoz, majd bekopogtam.
- Szia Dave gyere csak be – üdvözölt Mandy- ne haragudj rohanom kell már így is késésben vagyok, ismered a járást.  Mia még a szobájába Kevin suliban szóval majd zárjatok ajtót. NA de mentem is Szia! – és már ki is ment az ajtón.
- Ö Szia! És szép napot! – szóltam utána, majd beléptem a házba.  Mandy mostanában nagyon pörög. Igyekszik mindent kézben tartan is közben ápolni Mia lelkét. Olyan mintha ha az anyukája és az apuja lenne, egy személyben.
Felosontam a lépcsőn, bár nem tudom miért hisz azért jöttem, hogy elvigyem Miát az első élő adásra, ahhoz pedig nem árt ha ébren van, ergo valahogy fel kell keltenem.  Aha, hát ez nem is olyan egyszerű feladat, amikor a világ leggyönyörűbb teremtése fekszik elötted és békésen alszik. Leültem az ágya szélére, de ahelyett, hogy felkeltettem volna, csak figyeltem.
Egy ideig csak néztem ahogyan alszik, ez annyira „varázsos nekem” – mondta Robert Patinson az Alkonytban már értem mire gondolt. Nézni ahogy fel le emelkedik a mellkasa és a légzéséhez igazítani a sajátod, felemelő.
Mia annyira csodálatos, igen ez a szó ami  teljes mértékbe leírja őt! Ahogy készül a  versenyzőkkel, szívet lelkét beleteszi. Kívülről fújja az összes koreográfiát, szöveget mindet. Ott segít ahol épp tud, és mit kér érte cserébe? Semmit. Szeretem nézni, mikor próbál, a színpadon mintha felragyogna, teljesen kivirul, olyan mintha, mintha újra élne.
Gondolat menetemből a telefonom éktelen hangja szakított ki. Dr. Moss.Vajon mit akar?
- Hallo. –vettem fel bizonytalanul – Igen én vagyok. Ez egészen biztos? Értem. Persze megmondom neki. Köszönöm. Viszhall.
Amit  a doktor úr mondott sokkhatásként ért, azonnal fel kellett ébresztenem Miát elmondani neki a hírt!

47.rész

Sziasztok!:)

Örömmel jelentem, hogy megjavult a laptopom!!^^

 Szóval hoztam is nektek az új részt:)

Remélem tetszeni fog.!*-*
Ezt a részt "két részre" lehet osztani, szerintem a második felénél érdemes ezt a számot hallgatni !!:)
Én ezt hallgattam mikor írtam és nagyon illik hozzá:) Tegyetek ahogy jónak látjátok én csak ajánlani tudom^^^
Nem is húzom tovább:)
Jó olvasást!!♥

Percekig alig kaptam levegőt, nagyon meglepődtem.
- Csak nem gondoltad, hogy elfelejtettük  a szülinapod? – súgta  a fülembe Dave.
- Hát én teljesen elfelejtettem – pötyögtem be gyorsan.
- Dilis- súgta  fülembe, majd szorosan magához ölelt.
- Mia! Gyere fújd el a gyertyákat! – szólt Kate, aki gyönyörű tortát tolt be  a konyhából. Eszméletlen jól nézett ki! Pontosan 17 darab gyertya volt rajta, és ugyanannyi marcipán figura díszelgett a kerek csodán. És az íze? Hát az is fantasztikus volt. Mikor mindenki annyit evett, hogy kezdett görögdinnyére hasonlítani, akkor jöhettek az ajándékok.  Ninától egy leírhatatlanul gyönyörű ruhát kaptam. Annyira csodálatosan nézett ki! Nem tudom, hogyan csinálta,mindenhol fényképek díszítették a  ruhát,  a közös képeink! Eszméletlen volt! Kate is beállt  a „fényképesek” sorába. Tőle egy fénykép albumot kaptam amiben az elmúlt majd’ egy év képei szerepeltek. Amandától egy csodálatos BF-es (Best Friends) fülbe valót kaptam, Nancytől pedig egy karkötőt amin a nevem díszelgett.  Tedtól pedig egy polót kaptam. De nem akármilyet! az elején egy hartalmas kép díszelgett amin a saját arca volt é az állt alatta, hogy: I Luv Ted! Természetesen egyből magamra ráncigáltam a ruhadarabot (Nináét csakis azért nem, mert nem akartam benne komolyabb kárt tenni!), maa hátás persze nem maradt el, mindenki már-már sírva nevetett! Mindenkit megajándékoztam egy hatalmas öleléssel, majd következhettek a szüleim Mandy és Kevin. Tőlük kaptam egy gitárt, aminek örömében apu nyakába ugrottam. Kicsit megbillent, de sikerült visszanyernie az egyen súlyát.
- Most pedig én jövök! – jelentette be Dave, majd leült a nappali közepén egy székre és elvette a gitárom.   Lefogta az első akordot és belekezdett. Én még olyan csodálatosan nem halottam énekelni és a dal? Frenetikus volt, a meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe és még akkor sem tudtam abba hagyni a mosolygást, amikor befejezte a számot. Természetes hatalmas tapsot kapott az előadás, na meg egy csókot, de azt csak is kizárólag tőlem!
- Sziasztok – jelent meg az ajtóban James.
Miután sűrűn bocsánatot kért a késésért felém, pontosabban Dave és felém indult.
- Boldog Szülinapot!-  ölelt meg. – Srácok, figyeljetek nem lenne kedvetek az X-Faktorban zsűrizni? – kérdezte, kb úgy mintha azt kérdezni nincs-e kedvünk enni egy pizzát. Kikerekedett szemmel néztem rá, mármint én aki NÉMA? Hahó, hol volt ő az elmút hetekben?
- Ketten? – kérdezte végül Dave aki szerintem ugyanúgy ,meglepődött mint én.
- Igen ketten! Most hívtak fel,elsőként csak Miára gondoltak, mivel ő amolyan „új hús” – karcolt idézőjeleket a levegőbe – viszont amint megtudták, hogy nem tud beszélni gondolkodni kezdek. És mivel nem akarták kicserélni és a ti szerelmetek jelenleg mindenkit foglalkoztat, ezért úgy döntöttek - persze ha vállaljátok – hogy ketten alkothatnátok, egy embert. Szóval ketten lennétek egy csoport mentora. – fejtette ki a nagy hírt.
Dave összenéztünk, majd hatalmas mosollyal egyszerre bólintottunk. Szóval az egyik legjelentősebb tehetségkutató mentora leszek, a barátommal. Hű!





Kicsivel több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a  doki közölte velem, talán örökre búcsút kell vennem a hangomtól.  Azóta újra megkezdődött az iskola és teljes erő bedobással tanultam. Esőként elsajátítottam a jelbeszédet (Davel együtt) egyébként ez egy fantasztikus dolog! És néha vicces, úgy beszélgetni, hogy mások senki nem tudják mit is mondasz, mintha egy idegen nyelv lenne. E mellett elkezdtem gitározni és zongorázni tanulni, hát meg kel hagyni könnyebbnek látszik, mint amilyen valójában. A gitártanulás egészen jól megy, mondjuk elsősorban azt kellett megtanulnom, hogyan tudom kizárni az eszméletlen helyes barátom közelséget. Mondhatnám, hogy könnyen ment, de inkább  nem hazudnék.
Most az előttem álló kordonnak támaszkodva várom, hogy  a barátnőim el kezdjék  a jótékonysági koncertet, amin én most csak nézőként vehetek részt. 
- Na már nem látok tőled semmit! – kiabált rám a mellettem álló kisgyerek  a tesójára.  Alapjában véve imásom a kis gyerekeket,tényleg. De ők ketten, mellettem, hát nehéz esetek lehetnek, ezenkívül mondjuk aranyosak, mivel mikor az egyikőjük elesett, akkor rögtön felhúzta a másik. Majd kezdődött az egész előröl. Hirtelen a fények elhaltak, és kezdetét vette a  koncert.
Amanda  a szájához emelte  a mikrofont és belekezdett. Hirtelen teljes csend telepedet meg a helységben. Nem lehetett semmi mást hallani csak csodálatos hangját. Betöltötte a teret. Aki nem ismeri eléggé, azt hihetné egy angyal énekel, hisz a sötétben nem láthatják, hogy valójában igenis egy élő ember. A varázslat amit alkotott, hatott. Még a gyerekek melletem, még ők is abba hagyták a  dünnyögést. A fények lassan kúsztak fel, először a nézőteret hódították meg a fénycsóvák, majd bekebelezték a színpadot is.
Kate is belekezdett. A varázs ott folytatódott ahol Amanda abbahagyta.

Láttam ahogy kutat a szemeivel a nézőtéren. Mikor meglátott elmosolyodott, majd még több érzelemmel kezdte el énekelni a sorokat.
Most először éreztem azt, hogy valamit elvesztettem, és ez a valami nagyobb volt nálam. És bármennyire is szeretnék, nem tudok, egyszerűen képtelen vagyon nélküle élni. Elhittem, hogy minden rendben lesz. Bebeszéltem magamnak, hogy megoldom a helyzetet minden olyan lesz mint régen, de semmi nem lesz már olyan. Eltűnt és nem jön vissza. Soha de soha nem találom meg önmagam. Persze a zene  a mindenem, de teljesen más úgy állni a színpadon hogy nem jön ki hang a torkodból, vagy mikor csupán egyetlen lélegzet vétellel elnémítod az embereket és csodát alkotsz.
Nem bírtam tovább ott állni, elkellett mennem onnan! Miután észrevétlenül elosontam az őrök mellet, gyors léptekkel haladtam, majd bekanyarodtam egy kihalt folyosóra és rohantam. Nem tudtam merre megyek, csak futottam, futottam, mintha elérhetném azt  amit akarok, mintha még mindig lenne rá egy kis remény, hogy megkapjam, hogy visszakapjam az életem. A hangomat.
Egészen addig vittek a lábaim, míg már biztos voltam benne, hogy senki nem hall és senki nem is lát. A földre rogytam. A hátamat neki támasztottam a hideg falnak és felhúztam a térdeimet. Még mindig hallottam a dalt. Megrohantak az emlékek.

Mikor először énekeltem az újosztály előtt:

- Sziasztok, hallom új diák érkezett. Mia, ugye? – mondta mosolyogva – Én Susan vagyok.
- Tanárnő kezdhetem a mai éneklést? – esett ki a padból Stacy, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Igazából arra gondoltam, mi lenne ha ma Mia kezdene. – mondta mosolyogva mire mindenki hátra fordult. És várakozó pillantásokkal bombáztak.(…)
 Ez teljesen más! Ha élőben szerepelsz, a közönség azonnal reagál. Jót, s rosszat egyaránt.
Így hát nagy nehezen felkeltem. A tenyerem izzadt, a lábam remegett, mint a kocsonya és a gyomrom liftezett.
- Rendben, mit szeretnél énekelni? –kérdezte Susan kedvesen.
- Én…nem tudom?!- alig jöttek ki a szavak a számon.
- Énekelje Bayonce-től a Halot!–kiabált be Stacy fintorogva.
- Rendben, legyen. Megkeresné nekem valaki a számot?- pillantott körbe, majd felém fordult. –Ismered a dalt?
- Persze. –mondtam bizonytalanul.(…)
„Remember those walls I built…” - kezdtem énekelni. Egyből elszállt minden idegességem. A terem elsötétült, lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam már az utolsó „Halo”-t énekeltem. Majd a zene elhalkult és véget ért.
Félve néztem körül.
Szerencsém volt, hogy megtaláltam megfelelő hangokat így azt hiszem, könnyebben fogadtak be.

 Aztán mikor először énekeltem Davvel:

Ez az megúsztam, gondoltam magamban. Nem kellet volna ugyanis utána mi jöttünk. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor meghallottam a nevem.
- Mit szeretnétek énekelni?
- Énekeljék Enrique Iglesias és Nicole Scherzinger Heartbeat-jét - hangzott Stacy válasza, bár senki sem kérdezte.
- Hm.. az jó lesz- nyugtázta a tanárnő így hát nem volt más választásunk, énekelnünk kellett.
Kis híján hánytam, végül vettem egy mély levegőt és remegő kézzel és lábbal, de elkezdtem énekelni.
Láttam Dave arcán mennyire nem akarja, de Susan-nak nem mondhatott nemet. Így hát ő is rákezdett. Meglepően passzolt egymáshoz a hangunk. Szerintem ezt mások is észrevették, mert amikor végeztünk nagyobb tapsot kaptunk, mint Kate-ék. Ennek örültem, Dave-t nem nagyon izgatta, csak leült a helyére és benyomta a zenét (pedig még óra volt).
Látszólag mindenkinek tetszett, csak neki nem. Mennyivel más volt akkor minden. Ott és akkor még nem tudtam, de így visszagondolva, sokkal egyszerűbb volt minden.

És végül, mikor a gálán annyi ember előtt léptem fel:

Emlékszem az nap nagyon -  nagyon korán keltem, így mire végül elkészültem már tiszta ideg voltam.
Aztán eljött életem egyik legfontosabb pillanata. Mivel a szüleim a házigazdák, büszkén jelentettek be és minden elsötétült. Ez is az előadás rész, gyorsan fellopóztunk a színpadra és kezdetét vehette a műsor.
Nina mellettem állt és megszorította a kezem, Amanda bátorítóan mosolygott. Kate a színpad mögött, mutatta fel a hüvelykujját. Elkezdődött a szám. Még gyorsan mindent felidéztem, majd vettem egy mély levegőt becsuktam a szemem és belekezdtem. Elsőre kicsit bizonytalan voltam aztán eszembe jutott Dave, ahogy azt mondja, élvezzem. És ezt tettem, nagyon éveztem. Mindenre figyeltem, a kamerákra a közönségre a koreográfiára mindenre.
És sikerült el sem hiszem. A közönség tapsolt és éljenzett. Én meg udvariasan bemutatkoztam, majd felhívtam az utolsó számhoz Katet , majd Davet is. Hihetetlen hangulatot csináltunk és nagyon élveztem a közös éneklést és az egészet. Fergeteges, felejthetetlen élmény volt!

Könnycseppek buggyantak ki belőlem , ha arra gondoltam milyen volt éneklni.
Amikor csak otthon a zuhany alatt dúdoltam. Vagy  épp házi írás,takarítás, főzés közben szórakoztattam magam egy-egy dallal.
Éreztem, hogy az arcom egyre nedvesebb és nem tehettem ellenne semmit. Legbelül ordítottam és  olyan kínzó, fájdalmat éreztem amilyet még soha sem.
  Fájt, hogy többé nem beszélhetek, nem suttoghatok nem kiabálhatok. És legjobban az fájt, emésztett belülről, hogy nem vidíthattam fel az embereket a hangommal.
  Az emberek a rajongóim, a szeretteim, a barátaim. Nekik is milyen pokoli nehéz is ez. Nem hagyhatom, hogy ők is így szenvedjenek, egyszerűen nem tehetem meg velük hisz annyi áldozatot hoztak értem. El kell hitetnem velük ( és magammal is), hogy boldog és teljes életet élek így is.

  Letöröltem a könnyeimet, majd felegyenesedtem. Amilyen gyorsan jöttem, vissza is mentem és igyekeztem elfelejteni az elmúlt pár percet.
 A dal még nem ért véget. Kate épp lehunyt szemmel tartotta ki a legutolsó hangot. Mire kinyitotta  a szemét, már újra egy élet vidám Miát látott hatalmas mosollyal tapsolni.