47.rész

Sziasztok!:)

Örömmel jelentem, hogy megjavult a laptopom!!^^

 Szóval hoztam is nektek az új részt:)

Remélem tetszeni fog.!*-*
Ezt a részt "két részre" lehet osztani, szerintem a második felénél érdemes ezt a számot hallgatni !!:)
Én ezt hallgattam mikor írtam és nagyon illik hozzá:) Tegyetek ahogy jónak látjátok én csak ajánlani tudom^^^
Nem is húzom tovább:)
Jó olvasást!!♥

Percekig alig kaptam levegőt, nagyon meglepődtem.
- Csak nem gondoltad, hogy elfelejtettük  a szülinapod? – súgta  a fülembe Dave.
- Hát én teljesen elfelejtettem – pötyögtem be gyorsan.
- Dilis- súgta  fülembe, majd szorosan magához ölelt.
- Mia! Gyere fújd el a gyertyákat! – szólt Kate, aki gyönyörű tortát tolt be  a konyhából. Eszméletlen jól nézett ki! Pontosan 17 darab gyertya volt rajta, és ugyanannyi marcipán figura díszelgett a kerek csodán. És az íze? Hát az is fantasztikus volt. Mikor mindenki annyit evett, hogy kezdett görögdinnyére hasonlítani, akkor jöhettek az ajándékok.  Ninától egy leírhatatlanul gyönyörű ruhát kaptam. Annyira csodálatosan nézett ki! Nem tudom, hogyan csinálta,mindenhol fényképek díszítették a  ruhát,  a közös képeink! Eszméletlen volt! Kate is beállt  a „fényképesek” sorába. Tőle egy fénykép albumot kaptam amiben az elmúlt majd’ egy év képei szerepeltek. Amandától egy csodálatos BF-es (Best Friends) fülbe valót kaptam, Nancytől pedig egy karkötőt amin a nevem díszelgett.  Tedtól pedig egy polót kaptam. De nem akármilyet! az elején egy hartalmas kép díszelgett amin a saját arca volt é az állt alatta, hogy: I Luv Ted! Természetesen egyből magamra ráncigáltam a ruhadarabot (Nináét csakis azért nem, mert nem akartam benne komolyabb kárt tenni!), maa hátás persze nem maradt el, mindenki már-már sírva nevetett! Mindenkit megajándékoztam egy hatalmas öleléssel, majd következhettek a szüleim Mandy és Kevin. Tőlük kaptam egy gitárt, aminek örömében apu nyakába ugrottam. Kicsit megbillent, de sikerült visszanyernie az egyen súlyát.
- Most pedig én jövök! – jelentette be Dave, majd leült a nappali közepén egy székre és elvette a gitárom.   Lefogta az első akordot és belekezdett. Én még olyan csodálatosan nem halottam énekelni és a dal? Frenetikus volt, a meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe és még akkor sem tudtam abba hagyni a mosolygást, amikor befejezte a számot. Természetes hatalmas tapsot kapott az előadás, na meg egy csókot, de azt csak is kizárólag tőlem!
- Sziasztok – jelent meg az ajtóban James.
Miután sűrűn bocsánatot kért a késésért felém, pontosabban Dave és felém indult.
- Boldog Szülinapot!-  ölelt meg. – Srácok, figyeljetek nem lenne kedvetek az X-Faktorban zsűrizni? – kérdezte, kb úgy mintha azt kérdezni nincs-e kedvünk enni egy pizzát. Kikerekedett szemmel néztem rá, mármint én aki NÉMA? Hahó, hol volt ő az elmút hetekben?
- Ketten? – kérdezte végül Dave aki szerintem ugyanúgy ,meglepődött mint én.
- Igen ketten! Most hívtak fel,elsőként csak Miára gondoltak, mivel ő amolyan „új hús” – karcolt idézőjeleket a levegőbe – viszont amint megtudták, hogy nem tud beszélni gondolkodni kezdek. És mivel nem akarták kicserélni és a ti szerelmetek jelenleg mindenkit foglalkoztat, ezért úgy döntöttek - persze ha vállaljátok – hogy ketten alkothatnátok, egy embert. Szóval ketten lennétek egy csoport mentora. – fejtette ki a nagy hírt.
Dave összenéztünk, majd hatalmas mosollyal egyszerre bólintottunk. Szóval az egyik legjelentősebb tehetségkutató mentora leszek, a barátommal. Hű!





Kicsivel több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a  doki közölte velem, talán örökre búcsút kell vennem a hangomtól.  Azóta újra megkezdődött az iskola és teljes erő bedobással tanultam. Esőként elsajátítottam a jelbeszédet (Davel együtt) egyébként ez egy fantasztikus dolog! És néha vicces, úgy beszélgetni, hogy mások senki nem tudják mit is mondasz, mintha egy idegen nyelv lenne. E mellett elkezdtem gitározni és zongorázni tanulni, hát meg kel hagyni könnyebbnek látszik, mint amilyen valójában. A gitártanulás egészen jól megy, mondjuk elsősorban azt kellett megtanulnom, hogyan tudom kizárni az eszméletlen helyes barátom közelséget. Mondhatnám, hogy könnyen ment, de inkább  nem hazudnék.
Most az előttem álló kordonnak támaszkodva várom, hogy  a barátnőim el kezdjék  a jótékonysági koncertet, amin én most csak nézőként vehetek részt. 
- Na már nem látok tőled semmit! – kiabált rám a mellettem álló kisgyerek  a tesójára.  Alapjában véve imásom a kis gyerekeket,tényleg. De ők ketten, mellettem, hát nehéz esetek lehetnek, ezenkívül mondjuk aranyosak, mivel mikor az egyikőjük elesett, akkor rögtön felhúzta a másik. Majd kezdődött az egész előröl. Hirtelen a fények elhaltak, és kezdetét vette a  koncert.
Amanda  a szájához emelte  a mikrofont és belekezdett. Hirtelen teljes csend telepedet meg a helységben. Nem lehetett semmi mást hallani csak csodálatos hangját. Betöltötte a teret. Aki nem ismeri eléggé, azt hihetné egy angyal énekel, hisz a sötétben nem láthatják, hogy valójában igenis egy élő ember. A varázslat amit alkotott, hatott. Még a gyerekek melletem, még ők is abba hagyták a  dünnyögést. A fények lassan kúsztak fel, először a nézőteret hódították meg a fénycsóvák, majd bekebelezték a színpadot is.
Kate is belekezdett. A varázs ott folytatódott ahol Amanda abbahagyta.

Láttam ahogy kutat a szemeivel a nézőtéren. Mikor meglátott elmosolyodott, majd még több érzelemmel kezdte el énekelni a sorokat.
Most először éreztem azt, hogy valamit elvesztettem, és ez a valami nagyobb volt nálam. És bármennyire is szeretnék, nem tudok, egyszerűen képtelen vagyon nélküle élni. Elhittem, hogy minden rendben lesz. Bebeszéltem magamnak, hogy megoldom a helyzetet minden olyan lesz mint régen, de semmi nem lesz már olyan. Eltűnt és nem jön vissza. Soha de soha nem találom meg önmagam. Persze a zene  a mindenem, de teljesen más úgy állni a színpadon hogy nem jön ki hang a torkodból, vagy mikor csupán egyetlen lélegzet vétellel elnémítod az embereket és csodát alkotsz.
Nem bírtam tovább ott állni, elkellett mennem onnan! Miután észrevétlenül elosontam az őrök mellet, gyors léptekkel haladtam, majd bekanyarodtam egy kihalt folyosóra és rohantam. Nem tudtam merre megyek, csak futottam, futottam, mintha elérhetném azt  amit akarok, mintha még mindig lenne rá egy kis remény, hogy megkapjam, hogy visszakapjam az életem. A hangomat.
Egészen addig vittek a lábaim, míg már biztos voltam benne, hogy senki nem hall és senki nem is lát. A földre rogytam. A hátamat neki támasztottam a hideg falnak és felhúztam a térdeimet. Még mindig hallottam a dalt. Megrohantak az emlékek.

Mikor először énekeltem az újosztály előtt:

- Sziasztok, hallom új diák érkezett. Mia, ugye? – mondta mosolyogva – Én Susan vagyok.
- Tanárnő kezdhetem a mai éneklést? – esett ki a padból Stacy, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Igazából arra gondoltam, mi lenne ha ma Mia kezdene. – mondta mosolyogva mire mindenki hátra fordult. És várakozó pillantásokkal bombáztak.(…)
 Ez teljesen más! Ha élőben szerepelsz, a közönség azonnal reagál. Jót, s rosszat egyaránt.
Így hát nagy nehezen felkeltem. A tenyerem izzadt, a lábam remegett, mint a kocsonya és a gyomrom liftezett.
- Rendben, mit szeretnél énekelni? –kérdezte Susan kedvesen.
- Én…nem tudom?!- alig jöttek ki a szavak a számon.
- Énekelje Bayonce-től a Halot!–kiabált be Stacy fintorogva.
- Rendben, legyen. Megkeresné nekem valaki a számot?- pillantott körbe, majd felém fordult. –Ismered a dalt?
- Persze. –mondtam bizonytalanul.(…)
„Remember those walls I built…” - kezdtem énekelni. Egyből elszállt minden idegességem. A terem elsötétült, lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam már az utolsó „Halo”-t énekeltem. Majd a zene elhalkult és véget ért.
Félve néztem körül.
Szerencsém volt, hogy megtaláltam megfelelő hangokat így azt hiszem, könnyebben fogadtak be.

 Aztán mikor először énekeltem Davvel:

Ez az megúsztam, gondoltam magamban. Nem kellet volna ugyanis utána mi jöttünk. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor meghallottam a nevem.
- Mit szeretnétek énekelni?
- Énekeljék Enrique Iglesias és Nicole Scherzinger Heartbeat-jét - hangzott Stacy válasza, bár senki sem kérdezte.
- Hm.. az jó lesz- nyugtázta a tanárnő így hát nem volt más választásunk, énekelnünk kellett.
Kis híján hánytam, végül vettem egy mély levegőt és remegő kézzel és lábbal, de elkezdtem énekelni.
Láttam Dave arcán mennyire nem akarja, de Susan-nak nem mondhatott nemet. Így hát ő is rákezdett. Meglepően passzolt egymáshoz a hangunk. Szerintem ezt mások is észrevették, mert amikor végeztünk nagyobb tapsot kaptunk, mint Kate-ék. Ennek örültem, Dave-t nem nagyon izgatta, csak leült a helyére és benyomta a zenét (pedig még óra volt).
Látszólag mindenkinek tetszett, csak neki nem. Mennyivel más volt akkor minden. Ott és akkor még nem tudtam, de így visszagondolva, sokkal egyszerűbb volt minden.

És végül, mikor a gálán annyi ember előtt léptem fel:

Emlékszem az nap nagyon -  nagyon korán keltem, így mire végül elkészültem már tiszta ideg voltam.
Aztán eljött életem egyik legfontosabb pillanata. Mivel a szüleim a házigazdák, büszkén jelentettek be és minden elsötétült. Ez is az előadás rész, gyorsan fellopóztunk a színpadra és kezdetét vehette a műsor.
Nina mellettem állt és megszorította a kezem, Amanda bátorítóan mosolygott. Kate a színpad mögött, mutatta fel a hüvelykujját. Elkezdődött a szám. Még gyorsan mindent felidéztem, majd vettem egy mély levegőt becsuktam a szemem és belekezdtem. Elsőre kicsit bizonytalan voltam aztán eszembe jutott Dave, ahogy azt mondja, élvezzem. És ezt tettem, nagyon éveztem. Mindenre figyeltem, a kamerákra a közönségre a koreográfiára mindenre.
És sikerült el sem hiszem. A közönség tapsolt és éljenzett. Én meg udvariasan bemutatkoztam, majd felhívtam az utolsó számhoz Katet , majd Davet is. Hihetetlen hangulatot csináltunk és nagyon élveztem a közös éneklést és az egészet. Fergeteges, felejthetetlen élmény volt!

Könnycseppek buggyantak ki belőlem , ha arra gondoltam milyen volt éneklni.
Amikor csak otthon a zuhany alatt dúdoltam. Vagy  épp házi írás,takarítás, főzés közben szórakoztattam magam egy-egy dallal.
Éreztem, hogy az arcom egyre nedvesebb és nem tehettem ellenne semmit. Legbelül ordítottam és  olyan kínzó, fájdalmat éreztem amilyet még soha sem.
  Fájt, hogy többé nem beszélhetek, nem suttoghatok nem kiabálhatok. És legjobban az fájt, emésztett belülről, hogy nem vidíthattam fel az embereket a hangommal.
  Az emberek a rajongóim, a szeretteim, a barátaim. Nekik is milyen pokoli nehéz is ez. Nem hagyhatom, hogy ők is így szenvedjenek, egyszerűen nem tehetem meg velük hisz annyi áldozatot hoztak értem. El kell hitetnem velük ( és magammal is), hogy boldog és teljes életet élek így is.

  Letöröltem a könnyeimet, majd felegyenesedtem. Amilyen gyorsan jöttem, vissza is mentem és igyekeztem elfelejteni az elmúlt pár percet.
 A dal még nem ért véget. Kate épp lehunyt szemmel tartotta ki a legutolsó hangot. Mire kinyitotta  a szemét, már újra egy élet vidám Miát látott hatalmas mosollyal tapsolni.