18.rész

A fejem lüktetett, a torkom fájt. Alig bírtam megmozdulni, mintha 1000 kilósak lettek volna a végtagjaim. Egyszóval pocsékul voltam. Sajnos nem sikerült palástolnom a meglehetősen cudar állapotomat. Anya egyből kiszúrta, hogy valami nincs rendben.
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Szerintem megfáztam szombat este. – válaszoltam és rátüsszentetem a kijelentésre.
Anya megfogta a homlokom, majd hozta a lázmérőt. 2 perccel később őrült csipogásba kezdett a kis masina, ez nem jelent jót.  A sejtésem beigazolódott, 39 fokos lázam volt. Tanácstalanul fordultam anyuhoz. Töprengett egy darabig végül az mondta, semmiképp nem megyek suliba, itthon maradok, kipihenem magam és remélhetőleg jobban leszek délutánra. Fájdalmasan vettem tudomásul, remélem elviselhető állapotba kerülök mire szükséges lesz. Meg köszöntem anyunak a rögtönzött ellátást, bevettem egy lázcsillapított, majd felmentem a szobámba. Gyorsan felhívtam Katet, elmondtam mi a helyzet. Megígérte, hogy elmondja Nancyéknek is így nem kell felhívnom őket. Miután letettem a telefon, visszafeküdtem a pihe-puha ágyikómba magamra húztam a takarót és hagytam, hogy elnyomjon az álom.
 Ott álltam a színpadon. Reflektorok tucatjai világítanak meg. Piros, sárga, kék és zöld színekben pompáztam. Majd hirtelen lekapcsolták a fényeket. A közönség telefonjaikkal világított. Lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Ezek az emberek azért jöttek, hogy ENGEM lássanak. Szóhoz sem jutok. Sajnos szó szerint, már rég énekelnem kellet volna, de nem szólaltam meg. Visszakapcsolták a fényeket. Még mindig némán és megsemmisülve álltam a színpad közepén. Egyszer csak nevetést hallottam. Dave volt az, aztán Stacy és végül az egész stadion nevetett. Rajtam nevettek!
  Zihálva keltem fel. Kezd elegem lenni az ilyen álmokból. Félve néztem az órára, 13.58. Jézusom, két órám van a próbáig, jól elaludtam. Gyorsan letusoltam, mert jobban leizzadtam, mint egy Saharai út során. Kivételesen örültem ennek, hisz azt mondják a lázat „ki kell izzadni”. Miután végeztem, sokkal jobban éreztem magam, bár a torkom még mindig kapart. A gyomrom hangos korgással jelezte az ebéd idejét, így lementem enni valamit. A konyhában találtam mindenkit, szerencsémre még nem ettek.
- Kicsim, felkeltél? – kérdezte anya. Az első, ami eszembe jutott ez volt: „Nem anya alvajáró vagyok.” Nem akartam bunkó lenni, meg a torkom is nagyon kezdett fájni. Így csak bólogattam.
- Jobban érzed magad? – kérdezte Mandy aggódva.
- Igen sokkal, csak fáj a torkom. – suttogtam, nem jött ki belőlem több hang.
 Egy jó nagy tál meleg levessel egy láz,- és torokfájás csillapítóval a hasamban indultam el otthonról. Már az ajtóban voltam, mikor Kevin utánam szólt:
- Mia, Mia várj egy kicsit! Ezt neked h-hoztam. – lihegett, és egy sálat nyomott a kezembe.
- Köszönöm. – suttogtam majd egy puszit nyomtam a fejére és elindultam a kocsi felé. Apu azt mondta elvisz, így nem kell buszoznom. Most, hogy így belegondolok, fogalmam sincs hova kell mennem.
- Apu hova megyünk? – kérdeztem még mindig suttogva.
- A Carnegie Hallba, biztos tetszeni fog neked. 
 Tetszeni, tetszett is. Imádtam a nagy teret, a hatalmas színpadot és a felállított kivetítőket. A több száz ember befogadására alkalmas nézőteret. Egyetlen bajom volt csupán, hogy itt most nekem kell bizonyítanom.
- Itt is van az én kis sztárom. – köszöntött James. – Már nagyon vártunk. – mondta és úgy mosolygott, mint egy vadalma.
- Szia!- köszöntünk apával egyszerre.
-  Gyere, sok a tennivaló. – intett a fejével, hogy kövessük– Először is, ismertetem a menetrendet: elsőként a vokalisták közül választunk. 15 vokalista lesz, közülük 4-et kell kiválasztanunk. Ezt követően a táncosok jönnek. Itt csoportokba lesznek, rendezve ugyanis 30 táncos közül kell 15-öt kiválasztanunk. Eddig érthető? – nézett rám hirtelen. Mivel a hangomat még mindig sehol nem találtam, hevesen bólogattam.
- Remek, akkor most ismertetem a bírálást. Egy 5 tagú zsűri fog 1-10-ig pontozni mindenkit, persze úgy hogy ezt ők nem tudják. Több forduló lesz, minden forduló végén te fogod kihirdetni a nyerteseket. Eddig érted?
Ismét hevesen bólogattam. James kérdően nézett rám, de mielőtt megszólaltam volna apa szólalt meg:
- Azért nem beszél, mert fáj a torka és nagyon rekedt. Nem szeretnénk megkockáztatni azt, hogy esetleg holnapra teljesen elmenjen a hangja. – világosította fel Jamest apa.
- Mia, csillagom miért nem szóltál? Azért 2-3 mondat óránként belefér nem?
- Persze. – mondtam mosolyogva ám még mindig halkan.
- Rendben, majd szerzünk neked egy mikrofont, hogy lehessen téged hallani. -még akart mondani valamit, de ebben apu telefoncsörgése akadályozta meg.
- Elnézést. – mondta majd felvette a készüléket. Körülbelül három mondat után le is tette. – El is feledkeztem egy találkozóról, szóval én most megyek, ha nem gond.
- Persze, majd hívlak. Szia! – mondtam még halkabban, mint az előbb és nyomtam egy puszit az arcára.
- Viszlát! – köszönt el James is. Apa elsietett, mi pedig folytattuk az utunkat.
- Mia hadd mutassam be a zsűrit. –végre odaértünk a „helyünkhöz”, már kezdet fájni a lábam. Tényleg hatalmas ez a hely. Az asztalnál 4 ember foglalt helyet. – Ő itt Jake Williams a koreográfusunk. – Jake, az a Jake aki nálunk vendégeskedett múlt héten.
- Szia. – mondtam mosolyogva. Láttam a szemében a felismerést és a csodálkozást is egyszerre.
- Szia, Mia! Ezt a meglepetést, hogy van a lábad? – kérdezte.
- Már egész jól, köszönöm. – válaszoltam, James értetlenül nézte a kis párbeszédünket, majd megszólalt.
- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte.
- Én vagyok náluk ideiglenesen, a tánctanár az suliban. – válaszolt Jake, örömmel hallottam, hogy még marad a suliban, jó fej. - Értem, na pont ezért nem pontozhatsz. Sok versenyző a te iskoládból jött ide és nem szeretném, ha elfogult lennél. - fejtette ki a manager úr. Meg kell hagyni teljesen igaza, van. Ismételten bólogattam.
- Ő itt Anabell Hilb az ének tanárotok. – mutatta be a soron következő zsűritagot. Anabell egy nagyon aranyos idős néni volt, de látszott, rajta ha kell rendet tesz.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Szia, örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygott az énektanár.
- Ő pedig Samantha Robetrs a csatorna alelnöke. - mutatott be egy kicsi, vörös hajú nőt James.
- Jó napot! – köszöntem ismét mosolyogva.
- Szia, sok jót hallottam már rólad. – eresztett meg felém egy fogkrém reklámba is elmenő mosolyt.
- Az ötödik zsűritag pedig szerény személyem. – mondta James, majd elnevette magát. – Ne is húzzuk tovább az időt, jöjjenek be a versenyzők. – intett egy stáb tagnak. – Mia neked annyi a dolgod, hogy köszöntöd őket, sok sikert kívánsz, majd átadod a mikrofont nekem. – fordult felém James és egy mikrofont nyomott a kezembe (amit fogalmam sincs honnan szerzett). A versenyzők pillanatok alatt megtöltötték a helyet, látszott rajtuk, hogy nagyon izgulnak. Összeszedtem a gondolataimat és belekezdtem a mondandómba.
- Sziasztok! Én Amelia Star vagyok, de hívjatok csak Miának. – tartottam egy kis szünetet igyekeztem felvenni mindenkivel a szemkontaktust. És akkor megláttam a sorok között Amandát, és Nancyt látszott rajtuk mennyire meglepődtek, ahogy megláttak. Azt hiszem vár rám még egy beszélgetés, és még ki sem derült ország világ előtt kis is vagyok. Minden esetre, ezen nem most kell gondolkodnom így folytattam tovább. – Minden versenyzőnek sok sikert kívánok az elkövetkező pár órában. Most átadom a szót Jamesnek, aki ismerteti a verseny menetét. – fejeztem be és visszaültem a helyemre.         Jobban szemügyre vettem a versenyzőket és Jamesnek igaza volt! Tényleg nagyon sok volt az ismerős arc, legtöbbjüket ugyan csak látásból ismerem, viszont ott volt egy olyan személy, akit bár ne láttam volna. Gondolhattam volna, hogy Stacy nem hagy ki egy ilyen lehetőséget. James mondandójának a lényegét már tudtam, úgy hogy nem igazán figyeltem rá. Mikor végzett kiküldött mindenkit és visszaült a helyére.
  Elsőként a vokalisták jöttek be egyesével, én mindenkire kedvesen mosolyogtam, még Stacyre is, láttam rajta a döbbenetet, de nem nagyon foglalkozott velem inkább a zsűri tagok elkápráztatásával foglalkozott. Mindenki nagyon jól teljesített, de Amanda még hátra volt. Szegény tudom mennyire izgulós és ő az utolsó. Halál sápadt arccal, remegő kezekkel lépet a mikrofon elé. Aztán találkozott a tekintetünk, próbáltam sugallni, hogy minden rendben lesz és a lehető legnagyobb mosolyomat küldtem felé. Amanda lenyűgözően énekelt, még így is. Messze túlszárnyalt mindenkit. Láttam a zsűritagok arcán, hogy ezt nem csak én gondoltam így.
 Ezután a táncosok következtek, 5-ös csoportokban. Nem csalódtam Nancyben sem. Őrületesen mozgott. Természetesen továbbjutott, ebből a körből így jöhettek az egyéni számok. Igaz mindössze fél percet kaptak, mégis nagyon hosszúnak tűnt. Igyekeztem nagyon figyelni és végig mosolyogni mindenkire, de a végén már majd’ leragadtak a szemeim.
 Míg a zsűri egyezkedett én sétáltam egy kicsit a versenyzők között. Próbáltam megnyugtatóan mosolyogni, beszélgettem velük pár szót és természetesen gratuláltam nekik. Sajnos a lányokhoz nem tudtam oda menni, mert szóltak, hogy a zsűri meghozta a döntést. Ez gyorsan ment, biztos nagy volt az egyetértés. Amint visszaértem James két borítékot nyomott a kezembe, az egyik a vokalisták a másikban a táncos továbbjutók nevei voltak.
  Mikor megérkeztek a résztvevők, látszott mennyire izgultak. Nem is húztam tovább az időt.
- Először is szeretnék, mindenkinek gratulálni. Nagyon jól teljesítettek. Most pedig lássuk ki jutottak be. – mondtam és feltéptem a borítékot…