19.rész

Az izgalom egyre fokozódott, ahogy olvastam a neveket. Volt aki, amint meghallotta nevét sírásban tört ki, volt aki csak mosolygott, mások sikítoztak. Megkönnyebbültem amikor kimondtam Amanda és Nancy nevét is. Stacy is tovább jutott, de annyira boldog voltam, hogy a barátnőim bejutottak, hogy mit sem törődtem vele.
- Gratulálok minden továbbjutónak! Már alig várom a közös próbákat. Akiknek, meg most nem sikerült ne keseredjenek el, mert mindenki eszméletlen tehetséges volt. Sziasztok! – köszöntem el mindenkitől majd kimentem a teremből. Felhívtam aput, hogy jöhet értem, majd elindultam megkeresni a „kollégáimat”. Nem telt bele sok időbe mire megtaláltam őket, úgy látszott keresnek valamit, vagy valakit. Háttal álltak így vettem egy nagy levegőt és rájuk vetettem magam.
- Bu! – mondtam nevetve.
- Jesszus Mia! Te nem vagy komplett! – sikított fel Nancy.
- Köszönöm. – mondtam miközben lekászálódtam róluk. Jó lehet nem ez volt az évezred legnagyobb ötlete ugyanis a lábam kicsit megfájdult, de se baj.
- El sem hiszem, hogy sikerült és te, te. – Amanda hirtelen felismerte mi történt az imént és a nyakamba ugrott, közben pedig örömkönnyekben tört ki.
- El akartam nektek mondani, csak reggel lázasan keltem, így nem volt alkalmam. – kezdtem mentegetőzni.
- Az elmúlt 2 hét nem volt elég idő? – kérdezte Nancy nevetve.
- Jogos. – mondtam. – Ugye nem haragszotok rám.
- Dehogynem! Örihari. –mondta durcásan Nancy.
- Lökött. –löktem oldalba és kitört belőlünk a nevetés. Percekig nevetünk, majd apa hívott, hogy itt van szóval elköszöntem és elindultam kifelé.
- Mia holnap jössz suliba? – szólt utánam Nancy.
- Remélem. – mondtam sóhajtva. Jó oké, ez elég hülyén hangzik, de szeretek suliba járni hisz ott vannak a barátaim.
- Oké, szia.
- Sziasztok és még egyszer gratula. – eresztettem meg egy száz wattos mosolyt és elsiettem, legalábbis próbáltam. Apu az egész utat végig telefonálta. Szokás szerint, semmit nem értettem, mert nem angolul beszélt. Szóval az utat kémleltem, s azon kezdtem gondolkozni mi vár rám az elkövetkező napokban. Otthon már mindenki aludt, így apuval halkan beosontunk.
- Jó éjt! – mondtam suttogva.
- Neked is! Szia kicsim. – nyomott egy puszit a fejemre, majd elindult a bűn kikövezett útján. Igazából a konyhába ment esti nasit enni, de ez végül is majdnem ugyan az.
  Ahhoz képest, mennyit aludtam délelőtt, hamar elnyomott az álom. Reggel szöges ellentéte voltam  a tegnapi önmagamnak.  Kicsattantam az egészségtől. Na jó nem, de a kedvem sokkal jobb volt és a lázam is elmúlt. Maradt az orrfújás és a rekedtség.
- Anya mehetek ma már? – kérdeztem a konyhapulton ülve miközben Kevin Nutellás kenyerét kentem.  Kezd ő is rászokni, nem lesz ez így jó.
- Ha nagyon szeretnél, megírom az igazolást, de amint rosszul érzed, magad haza jössz.
- Rendben. – mondtam. Odaadtam Kevinek a reggelit és mentem is átöltözni. Közben szóltam a csajoknak, hogy ma már megyek. Kate mondta, hogy elvisz csak legyek késsz 10 perc múlva. Villám gyorsan összepakoltam, majd elköszöntem mindenkitől, mikor valaki kopogott.
- Jó reggelt? Nem zavarok? – jött be Kate.
- Szia, dehogy zavarsz, de nem kellett volna bejönnöd ki mentem volna.
- Tudom csak Jane mondta, hogy ezt adjam át anyukádnak. – mondta és egy borítékot nyomott anyu kezébe. – Azt mondta, te tudod mi ez.
- Igen tudom, köszönöm, hogy elhoztad. – mondta anyu miközben elvette a levelet.
- Semmiség, na de most már menjünk, mert Amandáék már várnak. – fordult felém.
- Felőlem mehetünk. Sziasztok! – köszöntem el és már léptem ki az ajtón mikor apu utánam szólt:
- Délután 2-re ott leszek a sulinál jó?
- Persze, csörgess, meg és már repülök is. Szia! – köszöntem el, majd beszálltam a kocsiba.
- Nem csak hatra kell menni a zeneszerzőhöz? – kérdezte Kate.
- Nekem 5-re, nem is tudtam, hogy te, izé ti is jöttök. - javítottam ki magam.
- Értem, de minek a 3 óra?
- Jajj, el is felejtettem mondani. Ma telt le az egy hét, lehet leveszik a  gipszem. – mondtam és ugrándoztam volna, ha nem épp a kocsiban ülünk.
-  Ennek örülök. – mosolygott Kate.
 A suliban megismertem néhány arcot tegnapról. Láttam  a szemükben a felismerést, de mivel szerződést írtak alá nem szóltak egy szót sem. A terembe mindenki beszélt valakivel, így elég nagy hangzavar lett. Még beszéltem kicsit Katevel, majd leültem a helyemre.
- Mia!- üdvözölt egy pacsival Mike, miközben a célom felé mentem.
- Mike! – mondtam mosolyogva és mentem.
- Szia, jobban vagy? – lépett oda a padomhoz Ted.
- Szia, sokkal, köszi. – válaszoltam miközben a gépemet próbáltam bekapcsolni, sikertelenül.
- Várj, segítek. – hajolt oda Ted. Nyomkodott valamit, meg pötyögött néhány kódot, és voálá működött!
-  Te tényleg zseni vagy! – hálálkodtam.
 Csengettek. Mindenki leült a helyére, persze a beszélgetést folytatták tovább. Kate Mikeval beszélgetett, írto aranyosak együtt. Mikor az ofő bejött kicsit elhalkultak. Mivel nem volt semmi mondanivalója elfoglalhattuk magunkat. Kivittem az igazolásom.
- Mia, tudnál nekem segíteni? – kérdezte Rob ahogy elhaladtam a padja mellett.
- Persze, miben? – kérdeztem.
- Ebben. – mutatott fel egy rejtvényújságot. Imádok rejtvényt fejteni, így segítettem neki. Már vagy 5 perce oldottuk  a feladványokat és nem akartak elfogyni szóval odahúztam a székemet. Egész órán elvoltuk, épp az utolsó szót írtam be amikor csengettek.
- Jee! Köszi, a segítséget! – kiáltott fel Rob, mire mindenki felénk fordult.
- Nincs mit. – válaszoltam nevetve. A nap további része eseménytelenül telt. Szünetekben kint beszélgettünk Amandáékal.
   Egész nap a gipszem lehetséges levétele járt a fejemben. Már egészen beleéltem magam, nem kellet volna.
- Szépen gyógyul, viszont még kell legalább 4-5 nap amíg teljesen ép lesz. – mondta az orvos.
- Szóval akkor hétfőn találkozunk. – mondtam kicsit csalódottan.
- Igen, addig is vigyázz magadra. Viszlát! – köszönt el.
- Viszlát! – mondtuk egyszerre apuval.  Még volt majdnem egy teljes óránk a megbeszélt időpontig így apu elvitt fagyizni, hátha jobb kedvem lesz. Sikerült a terve ugyanis, a kedvenc cukrászdámba mentünk és extra cukrot is kaptam a nyalánkságomra így egyből jobban voltam. Miután végeztem, elindultunk a stúdió felé ahol a zeneszerzőkkel találkozunk.
 A stúdió, eszméletlenül jól nézett ki. Falai a narancssárga minden árnyalatában pompáztak. A bútorok is homok színűek voltak, igazán meleg és barátságos kis hely volt. Ahogy a vendéglátóink is.
- Szia, Jacob vagyok! – nyújtotta felém a kezét egyikük (ketten voltak).
- Szia Mia vagyok. – mutatkoztam be neki.
- Hello, én Seth vagyok. – mutatkozott be a másik „munkatársam ” is.
Miután megvoltak a formaságok, elmagyarázták, hogy mi lesz a feladatom. Röviden annyi, hogy meg kell tanulnom két számot, ugyanis saját dallal mutatkozom be. Emellett Katekel is lesz egy közös produkcióm, ami úgy fog kinézni, hogy énekelek fél-fél percet velük majd a végén közösen, természetes az saját slágereiket.  Azt még nem tudják pontosan a többi sztár vendéggel kell-e énekelnem, ugyanis péntekig várják a visszajelzéseket addig semmit nem tudnak biztosan.
- Most pedig meghallgatnánk, a dalok már megvannak csak a hangodhoz kell igazítani őket. – mondta Seth.
- Oké. – mondtam kicsit félve és elindultam a süketszoba felé. Mire megataláltam a fejhallgatót, és egyéb apróságokat. Megérkeztek Kateék is. Remek három emberrel több.  A szöveg már ki volt készítve elém, ismertem ezt a számot. Selena Gomez- Live Like There’s No Tomorrow, imádom ezt a dalt és a szöveget is kívülről fújom. A zene felcsendült. Kate és apa bíztatóan mosolygott, a többiek várakozva figyeltek, meglepetésemre Dave is engem nézet. Már most rámtört a lápmpa láz pedig ez csak 12 szem, mindegy. Vettem egy mély levegőt,  lehunytam  a szemem és belekezdtem…