15.rész

- Mia mivel te nem tudsz táncolni, ezért ti- mutatott Dave-re, majd rám – énekelni fogtok.
- Tessék? – egyszerre szólaltunk fel.
- És mégis mikor keressünk egyáltalán dalt? – kérdezte Dave.
- Itt az egész óra, megoldjátok ügyesek vagytok ti. – jelentette ki Mr. Brain.
- De..- kezdtem.
- Nincs semmi de! – intézte el az ofő –Szóval a nap végén nyertest fogunk avatni. A nap folyamán össze számoljuk a pénzt s majd a szavazatokat is amiket leadtok rögtön az előadások után. Este 8 órás kezdéssel, rendezünk egy „bált” ahol kihirdetjük az eredményt. Azért  szólok ilyen későn, hogy ne nyeremény miatt teljesítsetek, úgy ahogy teljesítettetek.
A teremben mozgolódás támadt, úgy tünt Mr.Brain befejezte így egyre hangosabb lett a kis társaságunk. Segítségkérően néztem Kate-re, de el volt foglalva Mike-al. Mindenki párba rendeződött, én úgy gondoltam törött lábbal nem megyek oda Dave-hez így meg sem mozudultam.
Várt egy darabig, majd nagy nehezen elindult a padomhoz.
- Szóval, valami ötlet? – nézett rám a napszemüvegén keresztül. Hello, már jól ismert bunkó Dave.
- Neked is szia, egyébként semmi. – mondtam, nem tudom miért beszélek vele ilyen flegmán, ezt hozza ki belőlem.
- Legyen ami éneken, Enrique Iglesias és Nicole Scherzinger Heartbeat. – meg kell hagyni egész jó ötlet volt.
- Oké, az jó lesz. Akarunk gyakorolni vagy menni fog? – néztem rá kérdően.
- Most komolyan elfogadtad, amit mondtam? – na erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam.
- Tessék? – kikerekedek a szemeim.
- Nem tudom miért, de mióta meglátták utálsz. Mindenkihez tiszta kedves vagy csak velem nem.
- Mond hallod te magad néha? Olya lekezelő és flegma tudsz lenni.
- Nem hiszem, én mindig kedves vagyok. - csúsztatta feljebb a szemüvegét. - Mindenki ezt mondja.
- Hát én nem. Mindenkit lenézel, és mi ez a napszemüveg? – vettem le róla, már nagyon idegesítet. - Ugye tisztában vagy vele, mekkora bunkóság ezt idebent hordani?! –lengettem meg az orra előtt.
- Már ne is haragudj, de az, az imidzsem része. – vette ki a kezemből, de nem tette fel.
- Látod, pont ez a baj! Ahogy tegnap bántál a rajongókkal az vagy te? Vagy ez a fennhéjázó barom?- szegeztem neki a kérdés. Jó lehet, kicsit durva voltam, de kezd nagyon elegem lenni belőle. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a vitánk, mert mindenki  a délutánt tervezgette.
- Hogy micsoda? Kicsoda?- nézett rám értetlenül. Milyen szép szeme van. Jesszus, ezt miért gondoltam?!
- Tudod, nem lehetsz egyszerre, mind a kettő. Döntsd el melyik az igazi éned, mert így vagy nekünk, vagy pedig a rajongóidnak hazudsz! – fakadtam ki.
- Ebédszünetben egyszer elpróbáljuk és menni fog. – mondta és faképnél hagyott. Egyszerűen kivonult az óra kellős közepén.. Hihetlen, mintha a csokis puding recepjét mondtam volna. Szerintem fel sem fogta mit mondtam. Max annyit halhatott, hogy bla, bla, bla, de nem húzom fel magam. Van még 25 perc az órából inkább pihenek. S azzal ráfeküdtem az asztalra.
 Egész nap zsongott a suli. Mindenki lázasan készült a délutáni megmérettetésre. Nekem kezdett görcsbe rándulni a gyomrom, annyira,  hogy ebédnél már ez falat sem ment le a torkom. Így inkább megkerestem Davet. Nem igazán akart jönni.
- Jó akkor, ne gyere. Viszont  a sok rajongódnak te mondod meg, hogy miattad nem lépünk fel. Mivel nekem nem hinnének.
- Oks, majd megmondom. – fordult vissza a bandájához.
- Nem, most közlöd mindenkivel, mielőtt elfelejtenéd.
- De hát mindenki itt van. Tiszta csalódott lesz mindenki.
- Ez nem az én bajom. EMBE…- kezdtem, de Dave befogta a szám. Furcsa volt a közelsége, nem tudom pontosan, hogy jó vagy rossz értemben, mindenesetre meglepődtem.
- Héé! – téptem le a kezét.- Ezt soha többet ne csináld! Sőt ne is érj hozzám, ha kérhetem!
- Ez megoldható, ha befogod.
- Jó befogtam, de akkor gyere vagy szónokolj! – nekem sem volt sok kedvem vele lenni, de próba nélkül csak nem állok ki az egész suli elé. Erre a gondolatra liftezni kezdett a hasam.
- Jó megyek. – egyezett bele végül. Méltóság teljes léptekkel, próbáltam menni előtte, de ez nem nagyon jött össze. Már alig várom, hogy levegyék a gipszem. Az osztály üres volt így oda mentem, mentünk.
 Beültem a gépemhez és elindítottam a számot, gyorsan elénekeltük, majd mentünk is vissza az ebédlőbe. A tempóm kicsit lassú volt, így mire vissza értem már mindenki eltűnt. Remek, gondoltam magamban és elindultam a színházterem felé. Már mindenki ott gyülekezett és melegített, mivel nekem nem kellett beültem az egyik sarokba. Már majdnem elnyomott az álom amikor, Susan jött oda hozzám.
- Mia, már mindenhol kerestelek, gyere. – kézen fogott és húzott maga után. Alig kaptam észhez és megint az osztályban voltam, Daveel együtt.  Susan még 3-szor elénekeltette velünk a számot. Épp belekezdtünk volna a 4. próbálkozásba, amikor megszólalt a hangos bemondó, hogy menjünk a színházterembe. Jaj, kezdek félni.
 Mi voltunk az utolsó fellépők. Káprázatosak voltak a többiek. Kate és Mike hihetetlenül táncoltak, Nancyékről nem is beszélve, de Amanda is nagyon oda tette magát. Stacynek varázslatos ruhája volt, nem tudom honnan szerezte ilyen rövid idő alatt. Annyira elkápráztatott a látvány, hogy el is felejtettem, hogy mi jövünk.
 Dave magabiztosan felpattant a színpadra és köszönt mindenkinek. Én remegő végtagokkal nagy nehezen felbotorkáltam a színpadra és nyögtem egy halk „Sziasztok-ot”. Persze  közönség nagyon lelkes lett mikor meglátták Davet.
 S mivel már mindenki táncolt, így ők is leültek a székekre. Körülbelül 500 szempár szegeződött rám és nem tudtam elfutni. A gyomrom felfordult, hányingerem lett. A tenyerem izzadt és alig kaptam levegőt. Nagyon hülyén festhettem. Mellettem a magabiztos Davel. A zene megszólalt. El kellett volna kezdenem. Több száz várakozó pillantás kaptam. A számhoz emeltem a mikrofont, de nem jött ki a számon egy kósza hang sem. Lefagytam…