12.rész

A reflektorok megvilágítanak. Mindenki engem néz. Rengeteg szempár lesi minden mozdulatom. A gyomrom liftezik, a kezeim és a lábaim remegnek. Képtelen vagyok megszólalni. Kezdek sokkos állapotba kerülni. A tömeg elcsendesedik. Minden mozdulatomat látják. Nem hibázhatok. Lehetetlen, nem tehetem. A zene felcsendül mögöttem. Mindjárt én jövök, csak el ne rontsam.. Próbálok felidézni mindent, amit az elmúlt egy hónapban tanultam, de nem megy minden tiszta homály. Most kell belépnem! Nincs visszaút! Remegő…, már nem is tudom, mim remeg, úgy érzem, el fogok ájulni. A számhoz emelem a mikrofont, és belekezdek. Hirtelen a hangom elcsuklik. Bepánikoltam. Nem jön ki a számon egy hang sem. Mindenki rajtam nevet, forog körülöttem a világ. Valaki a nevemet hajtogatja újra és újra..
A szemem kipattant, és hirtelen felültem. Csak álmodtam, most itt ülök a kanapén és Kate kelteget.  Apropó, miért kelteget Kate?
- Mia, el fogunk késni Nancy-t és Amandát is fel kell vennünk. – adta meg a választ az el sem hangzott kérdésemre. Jézusom, elfelejtettem, hogy ma van az előadás. Hiper sebességgel átöltöztem, persze Mandy segítségével így negyed óra múlva már indulhattunk is.
- Sziasztok!- köszöntem a lányoknak, mikor beszálltak a kocsiba.
- Hello, na szóval, hol is tartottam? – köszönt Nancy, majd előre hajolt és folytatta az infó áradatot a One Directionös fiúkról. Komolyan lassan többet tudok róluk, mint ők maguk.
Az épület csodálatos volt. Kívülről, kicsit romos volt, de épp ez tette különlegessé. Bent egy hatalmas előtér volt. Minden vörös színben pompázott minden; a függönyök, a székek, a szőnyeg. Nagyon szép,ízléses és meglepően modern volt. Leadtuk a kabátunkat a ruhatárba, majd indultam volna a színház felé, de a lányok az öltöző felé vették az irányt.
- Hova mentek? Nem arra kell menni. – mutattam az ellenkező irányba.
- Beköszönünk a srácoknak, és sok sikert kívánunk. – világosított fel Amanda.
- Bemehetünk az öltözőbe? – kerekedtek ki a szemeim.
- Persze, ez szinte már hagyomány. – lökött oldalba Nancy.
Időközben oda értünk a bejárathoz. Kate , majd nyílt az ajtó. Marshall nyitotta ki, eléggé hiányos öltözetben volt, már a körülöttük állókhoz képest. Mindenki máson már jelmez volt.
- Mi van te ma a súgó leszel. – mondta Nancy köszönés helyett.
- Neked is szia, nem, nem a súgó leszek. Elszakadt a ruhám, most varrják.
- Nem is te lennél. –lökte oldalba Kate, aminek következtében egy kicsit meg billentem.
- Sziasztok! – jött oda hozzánk Ted.
- Szia! – mondtuk egyszerre.
- Mia, te is eljöttél?
- Persze, ki nem hagytam volna. –válaszoltam Ted kérdésére, mikor megszólalta egy csengő.
- 10 perc és kezdünk. – jelentette ki Marshall, majd elrohant. Gondolom a ruháját kereste.
- Már itt sem vagyunk, kéz és lábtörést. Szia!- mondta Nancy, majd mi is elköszöntünk és megkerestük a helyünket a nézőtéren. Ami elképesztőn gyönyörű volt és hatalmas! Csodálatos érzés lehet ennyi ember előtt szerepelni, persze ha nem vagy lámpalázas, mert akkor ez felér egy rémálommal. Épp azon elmélkedtem, hogy számomra csodálatos vagy borzasztó lenne-e az érzés, amikor Nancy fordult felém, egy képpel a kezében.
- Ha el tudod mondani ki- kicsoda és minimum 5 infót fel tudsz sorolni akkor békén, hagylak ígérem. – tartotta elém a One Directionös posztert. Szerencsémre jó a memóriám, és nem is voltak olyan unalmasak a sztorik. Ennek következtében kb. 5 perc alatt végeztem. A lányok azzal vádoltak, hogy csalok hiába próbáltam bizonygatni, hogy tényleg alig tudtam róluk valamit egészen délig, nem hittek nekem. A teremben sötét lett és mindenki elhallgatott, ekkora mázlit. A függöny felgördült. Csodálatos volt az előadás, a srácok nagyot alakítottak. Az előadás két felvonásos volt, a szünetben bent maradtunk a teremben, főként a bokám miatt. A második felvonás is elképesztő volt. A közönség nagyon élvezte ugyanis a végén az egész terem állva tapsolt. Ez az érzés még a nézőtérről is hietlen volt, el sem tusom képzelni milyen lehet látni, hogy több száz ember téged ünnepel. Indulás előtt gratulálni akartunk a srácoknak, de épp a szüleikkel beszéltek így inkább nem zavartuk őket.
 Viszonylag hamar haza értem és még nem volt olyan késő sem, nem mintha tudtam volna aludni. Annyira feltöltődtem, hogy nem bírtam egyhelyben maradni. Mivel nem akartam 3 hétég Katen lógni, meg hát elméletileg jövő héten kezdődnek a próbák, ráadásul holnap dedikálás. Szóval itt az ideje meg tanulnom önállóan járni, elvégre járógipszet kaptam. Két órán keresztül fel s alá járkáltam, elég jól belejöttem. Meg akartam mutatni milyen profin megyek, de ránéztem az órára. Elég későre járt már az idő így a bemutatóm holnapra halasztottam.
  Reggel az első dolgom volt megmutatni, mit „tanultam” tegnap este. Mindenki el volt ragadtatva az új tudományomtól, anyu csinált nekem palacsintát reggelire és apa felajánlotta, hogy elvisz a suli. Gyorsan felhívtam Kate-t és szóltam neki, hogy majd a sulinál találkozunk, és kivittem Candy-t pisilni.
Az udvarunkban volt, egy medence és egy hinta ágy is valamint tűzrakó hely is volt. Imádtam jó időben kint lenni, ilyenkor viszont inkább behúzódtam a szobám nyújtotta melegbe ugyanis nagyon fázós vagyok. Candy hirtelen megindult a hintaágy felé nem szokott ilyet csinálni így utána mentem. Kevint találtam ott, aki halkan sírt.
- Kevin, mi a baj? Bántott valaki?- nem igazán tudtam mi lehet a baja, nem szokott sírni ezért kezdtem kicsit aggódni.
- Nem bántott senki, csak olyan béna voltam. Eltörtem Jake gameboyát amit tegnap adott kölcsön és most félek, hogy nagyon meg fog haragudni. – nézett rám a nagy könnyes szemimmel, annyira édes volt.
-  Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Délután a plázában lesz dolgom, bemegyünk a játékboltba és veszünk neki egy másikat jó?- mondtam neki és leültem mellé.
- Tényleg? Köszönöm Mia! Annyira szeretlek!- mondta boldogon és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
- Én is, de most már menyünk, mert el fogunk késni.
Igazam lett, csengetés után 3 perccel estem be a terembe, szerencsére Mr. Brain is késett.
- Mia már azt hittem nem is jössz! – jött oda hozzám Kate segítség nyújtóan.
- Lelket öntöttem reggel Kevinbe ezért késtünk egy kicsit. – magyaráztam.
- Mi történt?
- Eltörte az egyik osztálytársa játékát és félt, hogy megharagszik rá, de képzeld tegnap meg tanultam járni!
- Tényleg? Na mutasd!
- Oké, most figyelj! –és indultam a helyem felé. Szerencsére nem botlottam meg. Kate elismerően bólogatott, majd nyílt az ajtó és az osztályfőnök lépet be rajta. Elnézést kért a késésért, majd leült az íróasztalához.
- Na, hogy tetszett az előadás?- jöttek oda a tegnapi este „sztárjai”.
- Fenomenális volt, akartunk gratulálni az előadás után, de épp a szüleitekkel beszéltetetek és nem akartunk zavarni.
- Örülök, hogy tetszett. – mondták, majd visszamentek a helyükre.
Én felléptem Facebookra és Twitterre megnéztem kb. hányan jönnek el délután. Örömmel tapasztaltam, milyen sokan fognak jönni. Szünetben szóltam Davnek, nehogy elfelejtsen eljönni. A nap további része unalmasan telt. Mikor hazaértem, átöltöztem, majd elmentem Kevinért, nehogy elkéssünk.
 A pláza tömve volt rajongókkal. Bementünk a játékboltba. Az eladó segítőkész volt, így hamar végeztünk a boltba. Viszont arra már nem lett volna időm, hogy haza vigyem Kevint. Igaz én nem kellettem a dedikálásra, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy Dave megjelenik.
- Nem bánnád, ha itt kellene maradnod a dedikáláson?- fordultam Kevin felé.
- Dehogy is, sőt én is kérek egy aláírást a sapimra és holnap azzal fogok „menőzni a suliba”.
Hát jó, gondoltam magamban. A szökőkúthoz elég nehezen fértünk oda, ennek kivételesen örültem így sikeres lehet a tervem. Már csak 5 perc volt a meghirdetett időig, és Dave még sehol. Kezdtem ideges lenni. Fel akartam hívni, de rájöttem, hogy nincsen meg a száma. És 20 perccel később Dave  még mindig nem volt sehol…