11.rész

Amanda ismét elsápadt, ezt az orvos is észrevehette ugyanis leültette a barátnőmet egy székre és a kezébe nyomott egy pohár vizet majd felém fordult.
- A jó hír az, hogy nem tört el a csont csak megrepedt. A rossz viszont, hogy a mielőbbi gyógyulás érdekében be kell gipszelni.
- É-értem, mankót is kell használnom. – elképzeltem milyen lesz majd mankóval közlekednem, közben elég érdekes fejet vághattam, mert még az orvos is elmosolyodott.
- Nem, egyből járó gipszet teszünk fel. Kérlek, kísérjétek át a szemközti szobába – fordult Kate és Nancy felé. Amanda mély levegőt vett és sikerült neki elsőre felállnia.
  Röpke 20 perc alatt be is gipszelték a lábamat.
- 1 hét múlva gyere vissza kontrolra, addig kerüld a táncot és ügyelj rá, hogy ne kerüljön víz a gipsz alá. – mondta a „gipszes orvos”
- Köszönöm, vigyázni fogok. Megkérdezhetem, mikor veszik le ?- tettem fel A KÉRDÉST.
- A legközelebbi találkozásunkkor ismét megröntgenezzük és meglátjuk, általában olyan 2-3 hét szükséges a teljes gyógyuláshoz. – kaptam választ épp kérdezni akarta még valamit, de kopogtak.
- Jó napot eltört a kezem és ide küldtek. – mondta egy másik beteg, aki velem szemben ült a váróban.
- Gyere beljebb, mi már úgy is végeztünk. – mondta az orvos és udvariasan az ajtó felé tessékelt minket.
- Viszlát! –köszöntünk kórusban. Mikor kiértünk az utcára már 8 óra volt!
-  Végre, már azt hittem elájulok. –sóhajtott egy hatalmasat Amanda.
-  Nem is tudom, hogy köszönjem meg nektek, de tényleg én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy ilyen barátaim vannak. Erre össznépi ölelést kreáltunk a járda kellős közepén.
Kate haza vitte Nancyt és Amandát, majd végül engem is. Mivel egyedül még kissé nehézkesen megyek, ezért Kate bekísért a házba ahol már anyuék vártak.
- Mia, kicsim! Jól vagy? Próbáltalak hívni, de ki voltál kapcsolva. – borult a nyakamba anya, vagyis csak borult volna, mert meglátta a gipszet a lábamon.
- Bocsánat, elfelejtettem visszakapcsolni a telefonom. – mentegetőztem. Kate és anya segítségével bebotorkáltam a napaliba ahol mindenki várt már.
- Én most mennék, ha nem baj. – mondta Kate miután biztonságban leültetett a kanapéra.
- Ki..- kísérlek akartam mondani, aztán rájöttem, hogy ez hülye ötlet. – köszönök mindent Kate, de tényleg.
- Semmiség, holnap reggel idejövök jó? Nem akarom, hogy útközbe még valamidet eltörd. – mondta nevetve.
- Köszönjük Kate, de reggel ráérünk, ha nem baj inkább, majd én elviszem Miát és arra kérlek hozd majd haza. – mondta apu.
- Persze semmi gond, ha szükség van, rám csak hívj.  Sziasztok! – köszönt el Kate.
- Szia és még egyszer nagyon köszönöm. – erre Kate visszafordult és fenyegetően megrázta az újját.
- Esküszöm, ha még egyszer meg köszönöd, bekötözöm a szádat. - ezen persze mindenki jót nevetett. Miután Kate elment, elmeséltem röviden mi történt, Dave-t kihagytam a sztoriból elég szerencsétlen vagyok, hogy magamtól is leessek és ezzel megúsztam még egy jó ideig tartó szitkozódást is. Már 10 óra lehetett, amikor elköszöntem és felmentem a szobámba aludni. Nem telt el sok idő mire elaludtam. 
  Reggel a szokásosnál később készültem el. Mivel járógipszet kaptam a csőszáru nadrágomat nem nagyon tudtam fel venni, melegítőbe meg csak nem mehetek suliba ezért kisebb hiszti rohamot kaptam. A krízist Mandy oldotta meg nekem adta az egyik szoknyáját, még szerencse, hogy jó idő van, nem tudom mi lett volna, ha mondjuk, esik. Szóval késésben voltunk mikor apuval elindultunk. Még az volt a szerencsém, hogy kocsival, sokkal gyorsabb, mint így időben beértem a suliba. A bejáratnál megcsörgettem Kate-it, hogy segítsen bemenni a suliba. Nagyon rossz érzés, hogy folyton a terhükre kell lennem, remélem hamar leszedik a gipszem. Kate gyorsan a segítségemre sietett, elköszöntem aputól és elindultunk a terem felé.
  Az osztályban csodálkozó pillantásokat kaptam főleg Ted és Marshall részéről ők ugyanis tegnap  a ma esti előadásra próbáltak.
- Úristen Mia! MI történt?- jött oda hozzám Ted aggódva. Persze a teremben síri csend volt, mindenki kíváncsi volt a válaszomra.
- Tegnap táncon ráestem a bokámra, szerencsére csak megreped a csont így egyből járó gipszet kaptam. – sikeresen most is kihagytam Dave-t amit nem nagyon értett se ő se a többiek, de nem szólt senki.
- Még szerencse, hogy nem lett komolyabb bajod. – mondta Kate és rosszalló pillantásokat küldött Dave felé, még szerencse, hogy rajtunk kívül senki sem vette észre.
 Nap további része eseménytelenül telt. Ofőn meghirdettem a holnapi dedikálást, rákérdeztem a plázára. Persze, hogy Dave nem rendezte el, meg sem lepődtem. Szünetben természetesen mindenki a gipszem csodájára járt és jól kidíszítették. Ebédnél a lányok a One Direction-ről beszéltek. Mikor mondtam, hogy annyit tudok róluk, hogy egy brit fiú banda Nancy kiselőadásba kezdett róluk.
A színház teremben leültem egy székre és onnan néztem az edzést. Nancy csak akkor hagyta abba a monológját mikor Jake rászólt. Nem találtam különösebben izgalmasnak az órát, de mivel Kate nélkül nem jutok messzire végigültem. Már épp kezdtem elbambulni, amikor váratlanul Dave csapódott le a mellettem lévő székre.
- Jézusom, a frászt hoztad rám! – kiáltottam fel, mert tényleg nagyon megijedtem.
- Bocs. – mondta flegmán, jellemző miatta tört el a lábam, erre ő a flegma na mindegy.
- Mit szeretnél. – néztem rá kérdően.
- Nincs párom, nem tudok táncolni. – vetette csak úgy oda és elkezdett a telefonján csetelni.
- Akkor miért nem mész haza?- elengedtem a fülem mellett, amit mondott, jobb ha nem húzom fel magam.
- Talán zavarok? – ki nem nézet volna a telefon „bűvöletes” képernyőből.
- Ha tudni akarod – tartottam egy kis hatásszünetet – IGEEN! Zavarsz.
- Elég tágas ez a terem keress másik helyet magadnak. –Úgy döntöttem nem húzom fel magam, elszámoltam 10-is is, de nem segített kiborultam.
- Még, hogy én menjek el mégis, hogy gondolod??- kezdtem kiabálni, de még csak nem is figyelt rám. Megelégeltem, hogy nem lát ki a telefon mögül, fogtam magam és kitéptem a kezéből. –Még is mit képzelsz te magadról? Miattad tört el a lábam! Fogadjunk, nem szóltál a plázába a holnapi dedikálásról. Én mindent elintéztem, megszerveztem. És még neked áll feljebb elmész te melegebb égtájakra! – már üvöltöttem. Mindenki minket bámult, remek. Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, nagyon felidegesített. Fogtam magam, nem érdekelt a lábam, elindultam a kijárat felé. Kate szerencsére gyorsan reagált és utánam jött, nem tudom meddig jutottam volna nélküle. Hirtelen rezegni kezdett Dave telefonja, ami még mindig a kezemben volt. Már eléggé messze voltam, de úgy gondoltam még eltudja kapni ha nagyon, akarja.
- Itt a telefonod. – mondtam, majd felé hajítottam. Sajna elkapta.
 Miközben Kate-re támaszkodva kimentem a eremből síri csend lett senki nem mukkant meg, végül Kate törte meg a csendet mikor kiértünk a kocsihoz.
- Szép volt, annyira büszke vagyok rád. – mondta és megölelt.
- Én, én kicsit szégyellem magam nem akartam így kikelni önmagamból, de annyira felidegesített.
- Nehogy már miatta mentegetőzz, végre valaki aki megmondja neki a tutit.
- Igaz, szerinted a többiek sokkot kaptak?
- Lehetséges, még senki nem beszélt így Dave-vel rajtam kívül persze, de ne törődj velük. Tudják, hogy igazad van. És én annyira büszke vagyok rád. –fejtette ki Kate miközben már haza fele mentünk.          Otthon nem találtam senkit, leültem a napaliba a laptopommal. Meg hirdettem még egyszer a holnapi dedikálást,nagyon ajánlom Dave-nek, hogy ott legyen ugyanis nem magunknak gyűjtjük a pénzt. Felhívtam a plázát még egyszer egyeztettem a holnapot. Még volt 3 óra az előadásig, ugy hogy bekapcsoltam a tévét és szép lassan elnyomott az álom…