50.rész~ THE END

Sziasztok!!!:)

Hát ez is elérkezett, elhoztam nektek  a befejező részt!:)

Csak remélni tudom, hogy úgy sikerült ahogyan terveztem :$$ 

De még mielőtt olvasni kezdenétek, szeretnék megköszönni MINDENT!!♥

Borzasztóan jó érzés volt olvasni a kommijaitokat, és látni hogy több mint 18 ezren megnyitottátok a blogom......ez valami fantasztikus!!*-*

Na de nem húzom tovább....: )

Jó olvasást!!:)

Összeszedtem minden erőmet, vettem egy óriási lélegzetet…
- Daaaave!!!!!!!- olyan hangerővel hagyta el a számat ez a szó, mint még soha semmi. Dave megtorpant, és riadtan vette észre a vészesen közeledő autót, szerencsére még időben elugrott, majd elindult felém.
Meg könnyebbülten sóhajtottam fel. A torkom iszonyatosan fájt, és ettenetesen fáztam a decemberi hidegben, de nem érdekelt.
- Mia, te, te… - hebegett Dave.
- Szeretlek! – mondtam ki a legelső szót ami eszembe jutott. - Nem tudhatom meddig lesz még hangom, de ezt tudnod kell!! – egy könnycsepp gördült le az arcomon, a hidegben  úgy éreztem mintha ráfagyott volna.
- Tudom, Én is szeretlek! – magához húzott és szorosan megölelt. Már nem éreztem hidegnek a  levegőt, vagy kínzónak a torkomban éktelenkedő fájdalmat. Olyan érzésem támadt, mintha lebegnék. Hirtelen valami nedvesett éreztem a bőrömön, havazott. Leírhatatlan érzés volt ott állni  a hóesésben azzal az emberel akit mindennél jobban szeretek!
- Menjünk, mert még megfázol nekem! – levette  a kabátját és rám terítette. Oké lehet, hogy nem ártott volna nekem egy télikabát, de hát siettem, na.
- Így te fogsz megfázni. – mondtam rekedtes és halk hangon, de legalább a saját hangomon.
- Majd sietünk – vonta meg  a vállát és megcsókolt. Ebben a  csókban benne volt minden; a rengeteg fájdalom, tehetetlenség, remény,de  ami a legfontosabb az öröm és a szeretet!

Kezünkben egy- egy bögre forró csokival ültünk a szobám közepén és beszélgettünk. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy visszajött  a hangom, talán 3-4 óra, életem  legbeszédesebb időszaka volt az biztos,miután mindenkinek elújságoltam a „nagy hírt” nem vágytam másra, csak arra, hogy mindent bepótolhassak. 
- Mia, dr. Moss van itt – jött be Mandy.
- Ilyenkor? – értetlenkedtem, hisz már 10 is elmúlt.
- Azt mondta mindenképp megakar vizsgálni – mosolygott, majd eltűnt.
Csalódottan néztem a barátomra, de ő csak kivette  a kezemből a bögrét, majd letette az övével együtt az asztalra, majd felállt.
- Menjünk – húzott fel Dave a  földről, majd kézen fogva indultunk el a nappali felé.
Nem mondanám, hogy nálunk mindig nyugi van, vagy ilyesmi, de az a nyüzsi ami lent fogadott egyszerre volt ijesztő, ugyanakkor rettenetesen nagy öröm. 
- Hát ti még nem alszotok? – kérdeztem totál ledöbbenve, ugyanis  a nappaliban minden barátom, családtagom ott állt, ült, feküdt (inkább meg sem kérdezem Marshall  és Mike hogy kerültek az asztal alá).
- Mia, hát tényleg vissza jött  a hangod? ! – ugrott a nyakamba Kate.
Próbáltam megszólalni, de nem ment. Nem, hangommal nem volt semmi baj. Csupán nem találtam a szavakat. Ahogy ott láttam mindenkit, éreztem ahogy árad belőlük  a szeretet,  meghatódtam és nem bírtam tovább elsírtam magam.
Próbáltam minél előbb megnyugodni, hogy dr. Moss megvizsgálhasson, nem volt könnyű feladat.
- Amíg Mia megnyugszik szeretnék szólni pár mondatot – állt fel James, hálásan pillantottam fel rá, miközben helyet foglaltam barátom ölében. – Első sorban el kell mondjam rettenetesen örülök, hogy vissza tért hangod!! Viszont szeretnélek megkérni, hogy még ne tegyük hivatalossá, szeretném, ha igazán nagy meglepetés lenne! – mondta, és láttam rajta, hogy őszintén örül, bólintottam.
Végül sikerült összeszednem magam, és így dr. Mossnak nem kellet nálunk éjszakáznia.
- Rettenetesen nagy csoda, hogy visszatért a hangod – mondta csodálattal a  szemében.
- Akkor minden rendben? Énekelhetek? – tettem fel a legfontosabb kérdéseimet.
- Szerintem az lenne  a legjobb, ha még egy pár napot pihentetnéd a hangod..
- Nem pihent még eleget? – vágtam közbe durcásan, mire mindenki felnevetett.
- Jogos – bólintott a doki –legyen beszélj amennyit szeretnél. – sóhajtott mosolyogva.
- Köszönööm!! – öleltem meg, majd végig beszéltem az egész estét, és persze az éneklés sem maradt el. Hatalmas megnyugvást jelentett számomra, hogy énekhangom még mindig a  régi!

A tenyerem izzadt, a gyomrom mogyorónyi méretűre zsugorodott és  a torkomban hatalmas gombóc nőtt. Ezer éve nem énekeltem, embereknek, most pedig itt állok az X-faktor döntőjében és, mint minden egyes zsűri tag/ mentor én is készülök az utolsó, vagy épp az én esetemben első, nagy közös éneklésre. Az elmúlt hetekben titokban készültem az előadásra, újra és újra lejátszottam a fejemben miként, fog alakulni az este számtalan forgató könyvet „készítettem”.  Nem tagadom féltem, a nagy közönség nem tudja, hogy visszatért a hangom, és csak reménykedni tudok, hogy nem okozok majd nekik csalódást, és ugyanúgy fogok majd teljesíteni mint az előtt…
A nézőtér elhalkult,én jövök .  Lekapcsolták  a fényeket, a   ledfal kinyílt, még utoljára vettem egy mély lélegzetet, lehunytam  a szemem, majd a számhoz emeltem a  mikrofon és kezdtem a már jól ismert sorokat, amik minden adás végén elhangoznak.
A fények egyre csak kúsztak, először  a közönség sorait világították be, majd engem. Mikor meglátták, ki énekel mintha megfagyott volna a levegő, alig észre vehetően megremegett a hangom. A következő pillanatban csatlakozott hozzám Dave és  a többiek.  Biztatóan megfogta a  kezem egy pillanatra,  vissza tért az élet belém és  a terembe. Majd megjelentek a versenyzők is, fergeteges volt mindanyiukkal egyszerre énekelni.
 Aztán kiszúrtam a szeretteimet és barátaimat a nézőtéren. Könny szökött a szemembe. Elképesztő volt ismét ott állni a színpadon és ezreknek énekelni. Ez az amitől egy egész vagyok!
 Mindig azt mondják legyél boldog. Szerintem a boldogság az nem úgy van, hogy ha majd elérsz egy életkort , akkor onnantól kezdve úgyélsz boldogan míg meg nem halsz, hogy semmi nehézség nem lesz. Ez nem igaz.  Szerintem meg kell találni mindig azokat a dolgokat, pillanatokat amik boldoggá tesznek, amik örömet okoznak. Nem hiszem , hogy elmúlnak majd  a bajok, sőt biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek rosszabb napok vagy akár hetek is.  Mégis mindig van kiút minden lehetetlennek  látszó helyzetből, már tudom. Sosem szabad feladni! Mindig jön egy új nap, mindig ott lesznek  a barátaink, a családunk . Ők szeretnek még akkor is ha rossz passzban vagy és rájuk bármikor, bármilyen helyzetben számíthatsz. A fontos az, hogy  történjen bármi, maradj meg annak aki vagy!
Én most itt vagyok, jó helyen, jó emberekkel, ott ahol lennem kell! Bármilyen sablonosan és  csöpögősen is hangzik, biztos vagyok benne, hogy boldog leszek velük míg meg nem halok!!♥

KÖSZÖNÖK MINDENT!!!!♥♥

49.rész

Sziasztok!!:)
Bocsánat a rengeteg késésért:$
Remélem sikerült egy kicsit izgalmasabb részt hoznom:$$
Úgy gondolom ez lesz az utolsó előtti rész :$
Jó olvasást hozzá^^♥

*Mia szemszöge*

Életem egyik legjobb reggelét tudhattam magam mögött,mikor arra keltem, hogy Dave kelteget. Sajnos nem élvezhettem ki sokáig a pillanat gyönyörűségét, mert így is késésben voltunk. Ő azonban mindenképp beszélni akart velem valamiről. Gyorsan eltűntem a  fürdőben, majd negyed óra múlva indulásra készen, és kíváncsian álltam meg a nappali közepén, barátom előtt.
- Szóval, felhívott Dr. Moss – vágott bele egyből.
- ÉS?? – tátogtam.
- Három hét múlva lehetséges a műtéted! – mondta ki boldogan a szavakat én pedig  az örömtől vezérelve a nyakában kötöttem ki.
Talán mondanom sem kell mennyire izgatott lettem. Megcsillant egy apró reménysugár és én napkitörést szeretnék belőle csinálni! Az este remekül telt, egy versenyzőnk sem párbajozott én egész idő alatt virultam, mint a tejbe tök, szóval elvoltam. Akinek csak lehetett elmondtam, a nagyszerű hírt, és már alig vártam, hogy végre elteljen ez a három hét. Persze aranyszabály most is beigazolódott. Mi szerint minél inkább vársz valamit, az annál később jön el…
Tehát csak vártam, vártam és vártam. Igyekeztem lekötni magamat. Dupla annyi időt szenteltem mindennek mint az előtt, egy  cseppnyi szabad időt nem hagytam magamnak, tudtam ha megteszem akkor biztosan elragadnak a gondolataim és bekebeleznek, onnan pedig nincs menekvésem! 
Azonban egyre inkább kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kívül álló. Sosem tudtam elsütni egy-egy poént, hisz mire elmutogattam, leírtam volna már nem lett volna vicces. 
 Rájöttem a kommunikáció - de főleg a beszéd nagyon - nagyon fontos! Őszintén emelem a kalapom mindenki előtt aki egy életen keresztül némán éli minden napjait és nem panaszkodnak! Én meg? Alig néhány hónapja nincs hangom mégis „sírok” mindenért, szánalmas. Tudom ezt jól mégsem tudok rajta változtatni, egyszerűen már-már annyira akarom, hogy csak azért sem sikerül.

Az órák a percek a napok mind irgalmatlanul lassan teletek, míg végre elérkezett   a műtét napja.
A szobámban mindenki izgatott volt. Kate és Mike valami idióta játékot játszottak, fogalmam sincs mi lehetett, de nagyon vicces volt. Nina és Ted valamit tervezgettek (amit persze nem mutattak meg nekem), Amanda elment Nancyvel és Kevinnel valami enni valóért. Anyu és apu Mandyvel beszélgetett, James telefonált, Dave pedig mellettem ült . Egyszóval mindenki jelen volt.
- Rendben, Mia  az adataid jók! Mehetünk is – mondta dr. Moss és lecsukta  a korlapom fedelét. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől és hagytam, hogy betoljanak  a műtőbe.
Egy szoba a hatalmas falakkal és hideg, ezüstös orvosi berendezésekkel nem épp  a legbarátságosabb hely  a világon.
- Kezdjen el magában számolni 10-ig és minden számnál pislogjon egyet – mondta  az altató orvos aki a maszkos arcával fölém hajolt. Számolni kezdtem, majd lehunytam a szemem és minden elsötétült. Nem érzékeltem semmit sem, mégsem álmodtam. Csak voltam, egy sötét kis szobában ahová egy apró kis résen keresztül szűrődött be egy kis halovány fénysugár. A gondolataim szárnyaltak, ismét fenn álltam a színpadon és több ezer embernek énekeltem. Majd beszélgettem  a barátaimmal, boldog voltam. Aztán felébredtem.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, újra a korházi szobámban találtam magam, de mintha valami megváltozott volna.
Megfagyott  a levegő, valami eltűnt. Először nem tudtam megmondani, mi lehet az, aztán rájöttem.
Senki sem mosolyog, eltűnt a  remény,  ez csak egyet jelenthetett…
- Mia, hát felkeltél? – ölelt magához szorosan anyu.
 – Ne aggódj kicsim, minden rendben lesz – nézett rám mosolyogva apu, engem pedig elfogott a  kétségbe esés.
- Miről beszélnek, mi van?- kérdeztem, de csak magamtól, nem jött ki hang a torkomon.
- Sajnálom Star kisasszony, de úgy tűnik a  műtét sikertelen volt – közölte a doktor fájdalmas meggyötört arccal.
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – mondtam magamban. Ez lehetetlen, ilyen nem történhet meg velem. Egy kar nyújtásnyira voltam a gyógyulástól és most azt mondják mégsem jött össze. Ez, ez nem lehet igaz, csak álmodom!

Nem álmodtam.  El kellett fogadnom a tényt; néma vagyok. Meg kellett volna értenem, bele kellett volna törődnöm, mosolyogva tovább kellett volna lépnem. Nem tettem. Befordultam. Nem kommunikáltam, vagy legalábbis nagyon minimálisan, elfelejtettem mi is az a mosoly,mi az öröm. Minden hova csak vonszoltam magam, rossz volt rám nézni, lehangoló volt a közelemben lenni.  Hiába próbáltak felvidítani, visszaadni nekem az életkedvemet, nem ment. Elvesztettem valamit, egy olyas valamit ami nélkül lehetetlen élni, a reményt. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Én úgy érzem már rég eltemettem, jó mélyre, de akkor hogyan lehet, hogy mégis élek?
Feltettem egy újabb lemezt a lejátszóba, lehúztam a redőnyeimet, és bekucorodtam a sarokba, bezárkóztam.
Hatalmas falakat építettem magam köré, olyan tetemeseket, hogy senki nem  törhetett át rajta. Legyen család tag, barát nem számít, még Davet is egyre távolabb löktem. És mindezt miért? Csak teher vagyok, csalódás és bánat, semmi más. Jobb lenne mindenkinek nélkülem.
- Mia itt vagy? – jött egy hang az ajtómon kívülről, majd kinyílt és belépett rajta  a barátom. – Elég legyen ebből  a kripta hangulatból– felhúzta  a redőnyöket és kikapcsolta  zenét, én csak hunyorogtam, de nem néztem rá. – Kellj fel! Nem mehet ez így tovább! – felém lépett és nyújtotta kezét. Én továbbra se figyeltem rá csakis a takarómat bámultam. – Ezt akarod, komolyan fel akarod adni? – kérdezte már-már hisztérikusan, bólintottam. – Legyen, de akkor engem elvesztesz ugye tudod?- érzetem magamon a fájdalmakkal teli pillantásáit, nem mertem ránézni. - Ezt akarod? – ismét bólintottam. - Rendben – nyelt egyet – akkor végeztünk – egy puszit nyomott a homlokomra, majd kisétált a szobámból.
Nem néztem fel, nem nyúltam utána, csak hagytam, hogy kisétáljon a szobámból,  eltűnjön az életemből.
Elfordultam a fénytől, be  a fal felé, csak meredtem a hideg falra és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Mennyit sírtam, mikor megtudtam itt  a vége nincs több esélyem a normális életre. Aztán megváltoztam, teljesen kifordultam önmagamból, ez nem én vagyok! Próbáltak rajtam segíteni, de nem figyeltem senkire. Teljesen elhagyták magukat a  barátaim, és én csak még több bajt okoztam nekik. Mindenkinek összetörtem a szívét. Egy szörnyeteg lettem.  Hagytam, hogy elsétáljon életem szerelme. Hogy lehettem ennyire szívtelen? Miért hittem, hogy így jobb lesz nekem? Ez hülyeség, egy idióta vagyok, egy szingli idióta. Úristen mit tettem??
Felpattantam, a hirtelen mozdulattól elszédültem és vissza kellett ülnöm. Mennyi ideig feküdtem?
Össze kell szednem magam, mindenkitől bocsánatot kell kérnem, de előbb meg kell találnom Davet!
Kikaptam egy nadrágot és pulcsit a szekrényemből és futásnak eredtem. Majd leestem a lépcsőn,de nem érdekelt, helyre kellett ezt hoznom! Gyorsan felkaptam egy cipőt, majd bevágtam magam mögött az üres ház ajtaját. Ki mentem az utcára, sehol senki. Tovább mentem, rohantam és végre megpillantottam azt  a személyt akit mindennél jobban szeretek. Zenét hallgatott és  a földet nézte. Megörültem és még nagyobb tempót diktáltam magamnak. Elérte az út végét, elhaladt mellettem egy autó, Dave nem lassított, ha nem áll meg el fogják ütni!
- Gyorsabbnak kell lennem! - mondtam magamnak- De hát ez lehetetlen, nem érem utol.  Nincs más választásom, csak úgy menthetem meg ha rákiáltok. Kérlek istenem segíts, hogy visszatérjen a hangom, csak most az egyszer, hogy megmenthessem ŐT!!

köszönöm:$

Sziasztok!:)

Néhány órát kéne vennem hogyan is kell beosztani az időmet :$$ mert nagyon el vagyok mostanában maradva:$$ nem tudom mikor tudom hozni a kövit de igyekszem minél előbb!!^^

Szeretnéém megköszönni mindenkinek, hpgy ilyen kedvesek vagytok!!*-* nagyon jólesnek a kommentek, borzalmasan jó olvasni h támogattok *-*♥
Nem tudom még mi lesz a történet sorsa..mindenképp szép lezárást szeretnék....
Viszont egyet megígérek:
NEM szabadultok tőle..:P mindenképp jelentkezni fogok akkor is ha esetleg ezt abbahagyom..még nem tudom milyen típusú bloggal, de ezt még megálmodom^^:$

És végül bár még nem zártam le a szavazást..de sokan szavaztatok arra, hogy lenne ötletetek a történet folytatásával kapcsolatban...szóval ha gondoljátok én nagyon örülnék neki ha megosztanátok velem :$*-*

És méég egyszer hihetetlenül köszönöm a komikat!!!*-*♥♥

48.rész

Sziasztok!:)

Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam a részt, de elég sokat kell tanulni :/ meg az a teljes igazság, hogy nem nagyon van már ihletem mit írjak :( és egyre jobban esik a történet színvonala is:/ sajnálom :$ 

arra gondoltam indítok egy szavazást, egy hétig fog tartani és az alapján fogok dönteni mi legyen a történetem sorsa :) 

addig is jó olvasást és remélem nem okoztam csalódást :$$♥

ui: nézettek be ide! http://madyounglife.blogspot.hu most indult  a blog de biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz :)

Az X-Faktor első válogatására félve indultam el. Mondanom sem kell hihetetlenül megtisztelő, hogy egy ilyen kaliberű műsorban mentor lehetek! A mentortársakkal jó volt a viszonyom,  a stábtagokkal is jól kijövök és a műsor vezetők is nagyon kedvesek, már csak a versenyzőkkel kell megismerkednem. Tudom ez nem hangzik olyan tragikusan, de mi van akkor ha valaki nem hallgat rám, kinevet, hisz mit is tudhatok én? Néma vagyok. Ez pedig egy énekes tehetség kutató. Ilyesfajta kételyekkel ültem be barátom autójába, és igyekeztem a lehető legjobban eltitkolni az érzéseim. Nem mintha nem bíznék benne száz százalékosan, ez nem így van,sőt! Csak nem szeretném ha sajnálna! Erre nincs szükségem, megértésre, elfogadásra igen, de sajnálatra a legkevésbé sem!  Dave arcára nyomtam egy puszit, majd elindultunk a stúdió felé. Az épület előtt már kilométernyi sor húzódott, kezdtem ideges lenni, pedig az én helyem biztosított az élő sohwra.
A válogató ideje alatt rengetek vicces pillanat volt, volt számos megható, de volt mikor én égtem a „versenyző” helyében is. Azután belépett egy velem egykorú lány a színpadra. Első ránézésre, nem épp a leggazdagabb környékről származott, ezt  a kicsit szakadtas ruháiból következtettem.  Carly, ez volt  a neve mint megtudtam, miután bemutatkozott kezdődhetett is a dal. A legelsőm dallam után felismertem a számot, küzdöttem  a feltörő érzelmeim s könnyeim ellen, de annyira csodálatosan énekelt, hogy nem bírtam erős maradni a refrénnél eltört a mécses.  Ezt a  hatást nem csak nálam érte el, az egész nézőtér állva tapsolta  Carly előadását!
Ezt követőn hosszú véget nem érő órák következtek, mire mindenkit meghallgattunk és véget ért az első válogató.

Hetekkel később következhetett a Bootcamp, akkor azt hittem nem is lehetne ennél nehezebb egy-egy döntés. Végülis egy ember álmáról döntöttünk. Hatalmas szerencse, hogy  Dave végig mellettem volt, egyedül biztosan nem tudtam volna végig csinálni!
 Aztán eljött a mentorok házának az ideje. Soha életemben nem rágódtam egy döntésen, mint akkor. Hosszú, keservesen hosszú órák és véget nem érő viták után végül összeállt a csapat. A TINIK. (Carly hozzánk került!)

Minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek nekik mindenben amiben csak tudok! Mondtam magamban és elindultam az első próbákra.
Mikor beértem a próba terembe még mindenki kómás fejjel egy pohár tejeskávéval a kezében ücsörgött. Hagytam felébredni  a társaságot,majd kezdődhetett a munka. Mivel beszélni nem tudtam, először nagyon nehezen ment  a kommunikálás, de Actyvitiben mindig is jó voltam így megoldottuk. Mivel tanácsokat adni elég nehézkes volt, azt a módszert választottam, hogy fogtam egy mikrofont és bemutattam én miként oldanám meg  a számot. Persze a  hangok helyre igazításában nem voltam valami nagy segítség, hisz megmutatni semmit nem tudtam, csak kézjelekkel kommunikáltam le mit is akarok. Mázli, hogy Davnek eszméletlen a hangja és Amanda és Kate is ígérte, hogy majd besegít , na meg persze van egy csodálatos énektanára is  a csapatnak. Szóval minden probléma megoldva, a srácok borzalmasan izgulnak, hisz holnap szombat és itt az első élő adás. Folyamatosan tartom felük a kapcsolatot, és idiótaságokat mondok nekik, hogy eltereljem a figyelmüket. Remélem sikerült és holnap minden jó lesz majd!

*Dave szemszöge*


Hónapok óta figyelem Miát. Látszólag minden „Happy” vele, de látom a szemében, hogy ez nem így van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon csalódott és fáj neki. Bár ezt igyekszik jó mélyen magába temetni, elrejteni. Tudom nem kéne féltenem, hisz erős lány, nagyon erős,  a legkitartóbb legelszántabb ember akit valaha is ismertem és ismerni fogok. Mégis aggódok érte, nem akarom, hogy azt érezze nem mutathatja ki az érzelmeit. Szeretem őt és bármit a vele történik,  még ha ez nem is jó…
 Leparkoltam a házuk előtt, vettem egy mély levegőt és kiszálltam. Nem láthatja meg rajtam mennyire aggódom, még megijedne és még annyit sem mondana el nekem mint most.
Oda léptem az ajtóhoz, majd bekopogtam.
- Szia Dave gyere csak be – üdvözölt Mandy- ne haragudj rohanom kell már így is késésben vagyok, ismered a járást.  Mia még a szobájába Kevin suliban szóval majd zárjatok ajtót. NA de mentem is Szia! – és már ki is ment az ajtón.
- Ö Szia! És szép napot! – szóltam utána, majd beléptem a házba.  Mandy mostanában nagyon pörög. Igyekszik mindent kézben tartan is közben ápolni Mia lelkét. Olyan mintha ha az anyukája és az apuja lenne, egy személyben.
Felosontam a lépcsőn, bár nem tudom miért hisz azért jöttem, hogy elvigyem Miát az első élő adásra, ahhoz pedig nem árt ha ébren van, ergo valahogy fel kell keltenem.  Aha, hát ez nem is olyan egyszerű feladat, amikor a világ leggyönyörűbb teremtése fekszik elötted és békésen alszik. Leültem az ágya szélére, de ahelyett, hogy felkeltettem volna, csak figyeltem.
Egy ideig csak néztem ahogyan alszik, ez annyira „varázsos nekem” – mondta Robert Patinson az Alkonytban már értem mire gondolt. Nézni ahogy fel le emelkedik a mellkasa és a légzéséhez igazítani a sajátod, felemelő.
Mia annyira csodálatos, igen ez a szó ami  teljes mértékbe leírja őt! Ahogy készül a  versenyzőkkel, szívet lelkét beleteszi. Kívülről fújja az összes koreográfiát, szöveget mindet. Ott segít ahol épp tud, és mit kér érte cserébe? Semmit. Szeretem nézni, mikor próbál, a színpadon mintha felragyogna, teljesen kivirul, olyan mintha, mintha újra élne.
Gondolat menetemből a telefonom éktelen hangja szakított ki. Dr. Moss.Vajon mit akar?
- Hallo. –vettem fel bizonytalanul – Igen én vagyok. Ez egészen biztos? Értem. Persze megmondom neki. Köszönöm. Viszhall.
Amit  a doktor úr mondott sokkhatásként ért, azonnal fel kellett ébresztenem Miát elmondani neki a hírt!

47.rész

Sziasztok!:)

Örömmel jelentem, hogy megjavult a laptopom!!^^

 Szóval hoztam is nektek az új részt:)

Remélem tetszeni fog.!*-*
Ezt a részt "két részre" lehet osztani, szerintem a második felénél érdemes ezt a számot hallgatni !!:)
Én ezt hallgattam mikor írtam és nagyon illik hozzá:) Tegyetek ahogy jónak látjátok én csak ajánlani tudom^^^
Nem is húzom tovább:)
Jó olvasást!!♥

Percekig alig kaptam levegőt, nagyon meglepődtem.
- Csak nem gondoltad, hogy elfelejtettük  a szülinapod? – súgta  a fülembe Dave.
- Hát én teljesen elfelejtettem – pötyögtem be gyorsan.
- Dilis- súgta  fülembe, majd szorosan magához ölelt.
- Mia! Gyere fújd el a gyertyákat! – szólt Kate, aki gyönyörű tortát tolt be  a konyhából. Eszméletlen jól nézett ki! Pontosan 17 darab gyertya volt rajta, és ugyanannyi marcipán figura díszelgett a kerek csodán. És az íze? Hát az is fantasztikus volt. Mikor mindenki annyit evett, hogy kezdett görögdinnyére hasonlítani, akkor jöhettek az ajándékok.  Ninától egy leírhatatlanul gyönyörű ruhát kaptam. Annyira csodálatosan nézett ki! Nem tudom, hogyan csinálta,mindenhol fényképek díszítették a  ruhát,  a közös képeink! Eszméletlen volt! Kate is beállt  a „fényképesek” sorába. Tőle egy fénykép albumot kaptam amiben az elmúlt majd’ egy év képei szerepeltek. Amandától egy csodálatos BF-es (Best Friends) fülbe valót kaptam, Nancytől pedig egy karkötőt amin a nevem díszelgett.  Tedtól pedig egy polót kaptam. De nem akármilyet! az elején egy hartalmas kép díszelgett amin a saját arca volt é az állt alatta, hogy: I Luv Ted! Természetesen egyből magamra ráncigáltam a ruhadarabot (Nináét csakis azért nem, mert nem akartam benne komolyabb kárt tenni!), maa hátás persze nem maradt el, mindenki már-már sírva nevetett! Mindenkit megajándékoztam egy hatalmas öleléssel, majd következhettek a szüleim Mandy és Kevin. Tőlük kaptam egy gitárt, aminek örömében apu nyakába ugrottam. Kicsit megbillent, de sikerült visszanyernie az egyen súlyát.
- Most pedig én jövök! – jelentette be Dave, majd leült a nappali közepén egy székre és elvette a gitárom.   Lefogta az első akordot és belekezdett. Én még olyan csodálatosan nem halottam énekelni és a dal? Frenetikus volt, a meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe és még akkor sem tudtam abba hagyni a mosolygást, amikor befejezte a számot. Természetes hatalmas tapsot kapott az előadás, na meg egy csókot, de azt csak is kizárólag tőlem!
- Sziasztok – jelent meg az ajtóban James.
Miután sűrűn bocsánatot kért a késésért felém, pontosabban Dave és felém indult.
- Boldog Szülinapot!-  ölelt meg. – Srácok, figyeljetek nem lenne kedvetek az X-Faktorban zsűrizni? – kérdezte, kb úgy mintha azt kérdezni nincs-e kedvünk enni egy pizzát. Kikerekedett szemmel néztem rá, mármint én aki NÉMA? Hahó, hol volt ő az elmút hetekben?
- Ketten? – kérdezte végül Dave aki szerintem ugyanúgy ,meglepődött mint én.
- Igen ketten! Most hívtak fel,elsőként csak Miára gondoltak, mivel ő amolyan „új hús” – karcolt idézőjeleket a levegőbe – viszont amint megtudták, hogy nem tud beszélni gondolkodni kezdek. És mivel nem akarták kicserélni és a ti szerelmetek jelenleg mindenkit foglalkoztat, ezért úgy döntöttek - persze ha vállaljátok – hogy ketten alkothatnátok, egy embert. Szóval ketten lennétek egy csoport mentora. – fejtette ki a nagy hírt.
Dave összenéztünk, majd hatalmas mosollyal egyszerre bólintottunk. Szóval az egyik legjelentősebb tehetségkutató mentora leszek, a barátommal. Hű!





Kicsivel több, mint egy hónap telt el azóta, hogy a  doki közölte velem, talán örökre búcsút kell vennem a hangomtól.  Azóta újra megkezdődött az iskola és teljes erő bedobással tanultam. Esőként elsajátítottam a jelbeszédet (Davel együtt) egyébként ez egy fantasztikus dolog! És néha vicces, úgy beszélgetni, hogy mások senki nem tudják mit is mondasz, mintha egy idegen nyelv lenne. E mellett elkezdtem gitározni és zongorázni tanulni, hát meg kel hagyni könnyebbnek látszik, mint amilyen valójában. A gitártanulás egészen jól megy, mondjuk elsősorban azt kellett megtanulnom, hogyan tudom kizárni az eszméletlen helyes barátom közelséget. Mondhatnám, hogy könnyen ment, de inkább  nem hazudnék.
Most az előttem álló kordonnak támaszkodva várom, hogy  a barátnőim el kezdjék  a jótékonysági koncertet, amin én most csak nézőként vehetek részt. 
- Na már nem látok tőled semmit! – kiabált rám a mellettem álló kisgyerek  a tesójára.  Alapjában véve imásom a kis gyerekeket,tényleg. De ők ketten, mellettem, hát nehéz esetek lehetnek, ezenkívül mondjuk aranyosak, mivel mikor az egyikőjük elesett, akkor rögtön felhúzta a másik. Majd kezdődött az egész előröl. Hirtelen a fények elhaltak, és kezdetét vette a  koncert.
Amanda  a szájához emelte  a mikrofont és belekezdett. Hirtelen teljes csend telepedet meg a helységben. Nem lehetett semmi mást hallani csak csodálatos hangját. Betöltötte a teret. Aki nem ismeri eléggé, azt hihetné egy angyal énekel, hisz a sötétben nem láthatják, hogy valójában igenis egy élő ember. A varázslat amit alkotott, hatott. Még a gyerekek melletem, még ők is abba hagyták a  dünnyögést. A fények lassan kúsztak fel, először a nézőteret hódították meg a fénycsóvák, majd bekebelezték a színpadot is.
Kate is belekezdett. A varázs ott folytatódott ahol Amanda abbahagyta.

Láttam ahogy kutat a szemeivel a nézőtéren. Mikor meglátott elmosolyodott, majd még több érzelemmel kezdte el énekelni a sorokat.
Most először éreztem azt, hogy valamit elvesztettem, és ez a valami nagyobb volt nálam. És bármennyire is szeretnék, nem tudok, egyszerűen képtelen vagyon nélküle élni. Elhittem, hogy minden rendben lesz. Bebeszéltem magamnak, hogy megoldom a helyzetet minden olyan lesz mint régen, de semmi nem lesz már olyan. Eltűnt és nem jön vissza. Soha de soha nem találom meg önmagam. Persze a zene  a mindenem, de teljesen más úgy állni a színpadon hogy nem jön ki hang a torkodból, vagy mikor csupán egyetlen lélegzet vétellel elnémítod az embereket és csodát alkotsz.
Nem bírtam tovább ott állni, elkellett mennem onnan! Miután észrevétlenül elosontam az őrök mellet, gyors léptekkel haladtam, majd bekanyarodtam egy kihalt folyosóra és rohantam. Nem tudtam merre megyek, csak futottam, futottam, mintha elérhetném azt  amit akarok, mintha még mindig lenne rá egy kis remény, hogy megkapjam, hogy visszakapjam az életem. A hangomat.
Egészen addig vittek a lábaim, míg már biztos voltam benne, hogy senki nem hall és senki nem is lát. A földre rogytam. A hátamat neki támasztottam a hideg falnak és felhúztam a térdeimet. Még mindig hallottam a dalt. Megrohantak az emlékek.

Mikor először énekeltem az újosztály előtt:

- Sziasztok, hallom új diák érkezett. Mia, ugye? – mondta mosolyogva – Én Susan vagyok.
- Tanárnő kezdhetem a mai éneklést? – esett ki a padból Stacy, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Igazából arra gondoltam, mi lenne ha ma Mia kezdene. – mondta mosolyogva mire mindenki hátra fordult. És várakozó pillantásokkal bombáztak.(…)
 Ez teljesen más! Ha élőben szerepelsz, a közönség azonnal reagál. Jót, s rosszat egyaránt.
Így hát nagy nehezen felkeltem. A tenyerem izzadt, a lábam remegett, mint a kocsonya és a gyomrom liftezett.
- Rendben, mit szeretnél énekelni? –kérdezte Susan kedvesen.
- Én…nem tudom?!- alig jöttek ki a szavak a számon.
- Énekelje Bayonce-től a Halot!–kiabált be Stacy fintorogva.
- Rendben, legyen. Megkeresné nekem valaki a számot?- pillantott körbe, majd felém fordult. –Ismered a dalt?
- Persze. –mondtam bizonytalanul.(…)
„Remember those walls I built…” - kezdtem énekelni. Egyből elszállt minden idegességem. A terem elsötétült, lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam már az utolsó „Halo”-t énekeltem. Majd a zene elhalkult és véget ért.
Félve néztem körül.
Szerencsém volt, hogy megtaláltam megfelelő hangokat így azt hiszem, könnyebben fogadtak be.

 Aztán mikor először énekeltem Davvel:

Ez az megúsztam, gondoltam magamban. Nem kellet volna ugyanis utána mi jöttünk. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor meghallottam a nevem.
- Mit szeretnétek énekelni?
- Énekeljék Enrique Iglesias és Nicole Scherzinger Heartbeat-jét - hangzott Stacy válasza, bár senki sem kérdezte.
- Hm.. az jó lesz- nyugtázta a tanárnő így hát nem volt más választásunk, énekelnünk kellett.
Kis híján hánytam, végül vettem egy mély levegőt és remegő kézzel és lábbal, de elkezdtem énekelni.
Láttam Dave arcán mennyire nem akarja, de Susan-nak nem mondhatott nemet. Így hát ő is rákezdett. Meglepően passzolt egymáshoz a hangunk. Szerintem ezt mások is észrevették, mert amikor végeztünk nagyobb tapsot kaptunk, mint Kate-ék. Ennek örültem, Dave-t nem nagyon izgatta, csak leült a helyére és benyomta a zenét (pedig még óra volt).
Látszólag mindenkinek tetszett, csak neki nem. Mennyivel más volt akkor minden. Ott és akkor még nem tudtam, de így visszagondolva, sokkal egyszerűbb volt minden.

És végül, mikor a gálán annyi ember előtt léptem fel:

Emlékszem az nap nagyon -  nagyon korán keltem, így mire végül elkészültem már tiszta ideg voltam.
Aztán eljött életem egyik legfontosabb pillanata. Mivel a szüleim a házigazdák, büszkén jelentettek be és minden elsötétült. Ez is az előadás rész, gyorsan fellopóztunk a színpadra és kezdetét vehette a műsor.
Nina mellettem állt és megszorította a kezem, Amanda bátorítóan mosolygott. Kate a színpad mögött, mutatta fel a hüvelykujját. Elkezdődött a szám. Még gyorsan mindent felidéztem, majd vettem egy mély levegőt becsuktam a szemem és belekezdtem. Elsőre kicsit bizonytalan voltam aztán eszembe jutott Dave, ahogy azt mondja, élvezzem. És ezt tettem, nagyon éveztem. Mindenre figyeltem, a kamerákra a közönségre a koreográfiára mindenre.
És sikerült el sem hiszem. A közönség tapsolt és éljenzett. Én meg udvariasan bemutatkoztam, majd felhívtam az utolsó számhoz Katet , majd Davet is. Hihetetlen hangulatot csináltunk és nagyon élveztem a közös éneklést és az egészet. Fergeteges, felejthetetlen élmény volt!

Könnycseppek buggyantak ki belőlem , ha arra gondoltam milyen volt éneklni.
Amikor csak otthon a zuhany alatt dúdoltam. Vagy  épp házi írás,takarítás, főzés közben szórakoztattam magam egy-egy dallal.
Éreztem, hogy az arcom egyre nedvesebb és nem tehettem ellenne semmit. Legbelül ordítottam és  olyan kínzó, fájdalmat éreztem amilyet még soha sem.
  Fájt, hogy többé nem beszélhetek, nem suttoghatok nem kiabálhatok. És legjobban az fájt, emésztett belülről, hogy nem vidíthattam fel az embereket a hangommal.
  Az emberek a rajongóim, a szeretteim, a barátaim. Nekik is milyen pokoli nehéz is ez. Nem hagyhatom, hogy ők is így szenvedjenek, egyszerűen nem tehetem meg velük hisz annyi áldozatot hoztak értem. El kell hitetnem velük ( és magammal is), hogy boldog és teljes életet élek így is.

  Letöröltem a könnyeimet, majd felegyenesedtem. Amilyen gyorsan jöttem, vissza is mentem és igyekeztem elfelejteni az elmúlt pár percet.
 A dal még nem ért véget. Kate épp lehunyt szemmel tartotta ki a legutolsó hangot. Mire kinyitotta  a szemét, már újra egy élet vidám Miát látott hatalmas mosollyal tapsolni.

Sajnos:/

Sziasztok!!:)
Sajnos  a laptopom vírusos lett :/
Újra kell teepíteni..szóval nem tudodom mikor hozom  a következő részt :$ de igyekszem!!!*-*
Addig ha gondoljátok írjátok meg hogyan folytatódik szerintetek  a történet :)
Ide:
https://www.facebook.com/#!/pages/Believe-Your-Heart-/387749414602003
 vagy kommentbe :)
És mégegyszer bocsi :$$<3

46.rész

Sziasztok!!:)
Meg is hoztam nektek az új részt!:)
Remélem elnyeri a tetszéseteket^^
Jó olvasást!♥

A nagy hír hallatára vadul elkezdett dobogni a szívem és felcsillant a remény lehetősége. És, hogy mi volt az? Drága orvosom (akit most,nagyon , nagyon imádok) addig törte  a fejét, míg rá nem talált egy lehetséges műtétre amitől helyre jöhet a  hangom. Bár kockázatos, gondolkodás nélkül akár most ebben a pillanatban is vállalnám. Csakhogy nem tehetem, mivel a  gyógyszerek amiket  a legutóbb kaptam még hatnak és szednem is kell őket 2 hónapig, hogy nehogy visszaessek. Így a műtétre csak fél év múlva kerülhet sor, amikor már kiürültek a szervezetemből. Ennek ellenére teljesen felvillanyozódtam a hír hallatára és ha akartam  volna sem tudtam volna nem mosolyogni.
- Mi ez a nagy öröm? – kérdezte James, amikor belépett az ajtón.
Anya gyorsan vázolta neki  a helyzetet.
- Ez remek! – dobódott fel egyből James is. – Ami pedig a nyilvánosságot illeti, szerintem az lenne a legjobb ha megvárnánk amíg lemegy  a premier és utána mondanánk el mi a helyzet.
Bólintottam,jelezve, hogy értem és igaza volt. Előbb utóbb biztosan megtudja mindenki, hogy jelenleg néma vagyok. Viszont minél később tudja meg a nagy nyilvánosság annál több időm lesz rá felkészülni.
- Megjött a limuzin! – rontott be  a szobába Nancy (természetesen ő is és Amanda is velünk jönnek a filmbemutatóra.)
- LIMUZIN?? – tátogtam, megdöbbenve. Mondjuk gondoltam, hogy nem busszal megyünk, de akkor is, limuzin?
- Gyere – karolt át Dave nevetve és elindultunk az első (és talán az utolsó)nagybetűs FILMem bemutatója felé.

A sofőr leállította motort, és megpillantottam a rajongók és fotósok hadát. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem kezdenek el kérdezősködni, nem tudom, hogy rejteném el azt hogy nincs hangom. Valószínűleg sehogy.
Tétován kiszálltam  a kocsiból és bizonytalanul elindultam. Dave szorosan mögöttem szállt ki, láthatta rajtam  az idegességet, mert megfogta  a kezemet és úgy mentünk végig a „vörös szőnyegen”. A mosoly ami kiült az arcomra majdnem teljesen őszinte volt, hisz csodálatos volt látni ahogyan felderül  a rajongók arca, mikor meglátnak.
Szerencsére senki nem kezdett el kérdezgetni a filmről, valószínűleg el voltak foglalva az utánam érkező Mollyval, de ez egy cseppet sem zavart. Sőt kifejezetten örültem neki, hogy megúsztam a leleplezést,  legalábbis egy ideig.
A film egyébként fantasztikus lett! Nem gondoltam rá, hogy milyen lehetek a filmvásznon, de meglepően oda illettem. Mikor befejezték  a vetítést az egész terem elismerően bólogatott, majd felállva tapsoltak! Hihetetlen érzés volt! Könnyek szöktek a szemembe, Dave magához vont és belepuszilt a hajamba. Leírhatatlanul gyönyörű pillanat volt!
Aztán jött a fekete leves. Ugyanis minden főszereplőt megkértek, hogy mondjon egy kisebb fajta beszédet, mit jelentett számára a  film. Ijedten néztem körbe, de a barátaim épp olyan tanácstalanok voltak, mint én. A gyomrom görcsbe rándult, de  ahogy Jamesre néztem meglepően nyugodtnak látszott, majd felpattant a székéből és kiment a színpadra.
- Jó estét! Először is hatalmas megtiszteltetés Mia számára, hogy részt vehetett ebben a filmben.  Azt hiszem őszintén állíthatom, hogy nagyon élvezte  a forgatást és bármikor visszamenne.  – mosolygott de láttam, hogy készül valamire. Jaj, ne!  James megköszörülte a torkát és folytatta. – Viszont, egy sajnálatos dolgot kell most veletek megosztanom. – Neee! Még nem készültem fel! Megszorítottam Dave kezét és egyre izgatottabb lettem. Érezhető  volt a teremben a feszültség és  a kíváncsiság. –Valószínűleg mindannyian  tudjátok – tartott egy kis szünetet. A szívem a torkomban dobogott és el akartam futni, el a felelősség,  a valóság elöl. – hogy nem olyan rég Mia kórházba került – végem van – és elkapott egy olyan betegséget ami sajnos elvette a hangját. – Miért mondta el? Nem úgy volt, hogy minél tovább húzzuk annál jobb? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg így volt a legjobb, hisz nem kellett tovább titkolóznom.
A teremben zúgolódás támadt és mindenki felém nézett, nem akartak hinni a fülüknek, ismerős.
James folytatta:
- Ez azonban nem állítja meg Miát! Biztosíthatok mindenkit, hogy mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Addig is Mia elhatározta, hogy megtanul hangszereken játszani és elsajátítja  a jelbeszéd csínját bínját.  – mondta, de  a végére éreztem, hogy el ful a hangja. Hát nem ilyen premierre számítottam. – Mia feljönnél kérlek? – óvatosan elindultam a színpad felé. Mikor felértem kérdések ezrei záporoztak rám. Segítség kérően körbe néztem. Az egyik újságíró oda adta a  füzetét amibe eddig jegyzetelt, így tudtam válaszolni a kérdésekre.
Mire hazaértem halál fáradtan rogytam le a  kanapéra. Kavarogtak bennem az érzések. Most, hogy mindenki tisztába van vele, vajon elfognak felejtetni? Remélem, nem így lesz és el fogok követni mindent annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg! Hanggal vagy hang nélkül, de fenn maradok és nem tűnők el a süllyesztőben, ezt megígérhetem!
Elszántan mentem fel a szobámba és pillanatok alatt elnyomott az álom. Vagyis csak nyomott volna ugyanis nyílt a  szobaajtóm.

- Mia, Mia! - rontott be Dave köszönés nélkül - Nézd mit találtam! - vette elő a telefonját és vadul húzkodni kezdte az ujjait, annyit tudtam csak kivenni, hogy ír valamit. Aztán a telefon az ÉN hangomon megszólalt: Mia vagyok, és már tudok beszélni.
Kikerekedett szemekkel néztem rá válaszra várva.
- Most találtam ezt az alkalmazást, egy csomó sztár hangja be van táplálva. De nem ez a lényeg hanem hogy így újra hallhatom a hangod! - nagy örömében felkapott és megpörgetett. Nekem pedig felcsillant némi remény, hogy nem veszett el a hangom. Bár rajtam kivűl vagy egy millióan használhatják ezt az alkalmazást, de azok mégsem  teljesen az én szavaim. Kivettem a kezéből  a telefont és pötyögni kezdtem: Ez remek! – „mondtam.”
- Igen az, de nem ezért jöttem. – értetlenkedve néztem rá, majd gyorsan írni kezdtem:
- Hanem??
- Öltözz fel valami kényelmesbe és gyere le ha végeztél. – mondta mosolyogva.
Elmegyünk, de hát este fél tíz van. Nem tudtam mire vélni, de nem tudtam megkérdezni, mert Dave már el is tűnt. Nagyon furcsálltam a helyzetet, de azért át öltöztem.  A hajam és a sminkem még mindig olyan volt mint a premieren, ezért kicsit csinosabban öltöztem, de persze kényelmesen is.
- Gyönyörű vagy! – mondta Dave mikor leértem a nappaliba, magához húzott, majd megcsókolt. –Gyere mert elkésünk! – mondta, majd megragadta a kezem és kivezetett a kocsijához.
Értetlenkedve ültem be mellé. Persze maximálisan megbízok benne, de hová
megyünk ilyenkor és egyáltalán honnan késünk el?
Mindezt meg szerettem volna kérdezni, de úgy voltam vele ha meglepetés, Dave úgy sem mondja meg szóval inkább nem kérdeztem. Nem igazán figyeltem merre megyünk, sokkal jobban lekötött az alkalmazás, mint gondoltam. Értelmetlen szavakat írogattam be és ámulva hallgattam amikor  a kis kütyü megszólalt a hangomon. Néha elcsodálkozom azon, milyen varázslatos dolgokat csinál az ember.
- Megjöttünk – mondta a barátom, majd leállította  kocsi motorját. Egyből felismertem a házukat. Benn teljes sötétség volt és még mindig nem értettem honnan késünk el. Ám mikor benyitottam elállt a szavam.
- BOLDOG SZÜLINAPOT!!!- kiáltották kórusban a  barátaim. El is feledkeztem arról, hogy ma van a szülinapom.:)

45.rész

Sziasztook^^ 

Itt az új rész:) remélem tetszik, bár kicsit rövid lett:$$$ de igyekszem a szünetben több részt feltenni.:)Jó olvasást!!♥UI: nem tudom miért nem engedi normálisan a betűket.:(

Dave egyre hevesebben vitatkozott a dokival. Letöröltem a könnyeimet, és rájöttem, ez nem a megfelelő hozzáállás. El kell fogadnom a helyzetet és boldogulnom kell vele, hisz rajtam kívül még több tízezren vannak ilyen helyzetben.
Felkeltem és mosolyt erőltetve az arcomra, oda sétáltam Dave mellé és megérintettem a kezét, mire abba hagyta a kiabálást.
- Mia! – csak ennyit mondott és magához ölelt. 
- Rendben leszek – írtam le egy kis noteszba ami mostanában mindig nálam van.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva.
Bólintottam és még szélesebben mosolyogtam. Erősnek kell lennem, nem szabad, hogy szomorúnak lásson!
Haza fele menet nem szólt egy szót sem, nem tudtam mire vélni a szótlanságát, gondoltam kicsit lesokkolódott. A ház előtt megállította a kocsit, de nem szállt ki, hanem felém fordult.
- Én,én – kezdte és láttam rajta, hogy nagyon keresi a szavakat. 
Bátorításként megfogtam a kezét, mire magához húzott és megölelt.
- Úgy csodállak, olyan erős vagy. Fogalmam sincs én hogyan bírnám ezt ki. Nézz rám rosszabb vagyok mint egy nyafogós kislány. - nevetett fel keserűen.
A fejem a vállán feküdt és csak meredtem a távolba, miközben akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. Dave elengedett így elkerülhetetlen volt, hogy szembe kerüljek vele. Sűrű pislogába kezdtem, de nem sokat segített, meglátta a könnyeimet.
- Te sírsz – mondta ki a nyílván valót.
Megráztam a fejem és letöröltem a könnyeimet, jelezve, hogy semmi bajom. Szerencsére vette a célzást, megvárta amíg megnyugszom majd bementünk a házba.
Mondanám, hogy jól fogadták a híreket, de nem szeretnék ekkorát hazudni. Jobban megijedtek, mint én, szegény Kevin sírva fakadt, fél órámba telt megnyugtatnom. James és a szüleim egyből telefonálni kezdtek Mandy pedig szomorú tekintettel nézett rám. Kateék (akik természetesen nálunk voltak) próbáltak nyugodtan viselkedni. Kívülről mindenhétköznapinak tűnt, de érezni lehetett a levegőben egyfajta melankóliát. 
Legszívesebben felordítottam volna, hogy „Hahhóó nem haltam meg, csupán elment a hangom!”De nem tettem,hisz nem is tudtam volna.
Este 8 óra felé mindenki haza ment így felmehettem a szobámba pihenni egy kicsit. Vettem egy forró zuhanyt és belevetettem magam a pihe puha ágyamba. Tudtam, hogy a mai nap csak a kezdet és most már sokkal nehezebb lesz minden. Ezért minél előbb el akartam aludni, és el akartam felejteni ezt a szörnyű napot.
De nem ment. Ahányszor lecsuktam a szemem, mindig eszembe jutott, hogy soha többé nem állhatok már a színpadon és énekelhetek több ezer embernek. Soha nem beszélhetek, suttoghatok, de még csak nem is ordíthatok, ha valami nem tetszik. 
Megráztam a fejem és átfordultam a másik oldalamra. Nem, nem és nem! Nem szabad így gondolkodnom. Hisz annyi mindent csinálhatok még, megtanulhatom a jelbeszédet aminek segítségével gond nélkül kommunikálhatok.
A zene pedig, annyi hangszer van amin megtanulhatok játszani. Írhatnék dalokat! Ez az, lehetek zeneszerző! Nem tudom, hogy tehetséges lennék-e benne, de egy próbát megér. Két hét és kezdődik a suli, ott biztosan találok magamnak zongora és gitár tanárt. Ez az a két hangszer amin mindenképpen meg szeretnék tanulni, Mindig is csodálattal néztem azokat az embereket akik ezeken tudtak játszani és most lehetőségem van nekem is megtanulnom!
Határozottan vidámabb lettem és úgy gondoltam most már el tudom aludni így magamra húztam a takarót és átadtam magamat a fáradtságnak.
Eltart egy ideig, míg teljesen felfogom, mi is történt velem. Mégis túl akartam már lenni a egészen, újra normális akartam lenni. Nem világhírű énekes vagy színésznő, csupán egy normális lány, akinek van hangja. Erre a gondolatra felriadtam és fájdalmasan vettem tudomásul, hogy csupán hajnali 2 óra van.
- Hosszú éjszakám lesz. - gondoltam. Vettem egy mély levegőt és fejben dalszövegeket kezdtem el gyártani, hogy ne unatkozzak, amikor rezegni kezdett a mobilom. Ijedtemben megugrottam kicsit, aztán megkerestem a telefont. Dave írt smst:
Alszol? 
Hunyorogtam egy kicsit a fénytől aztán gyorsan válaszoltam neki:
Nem, tudok De te miért vagy még fent?
Alig küldtem el, máris jött a válasz:
Én sem tudtam aludni. Jól vagy?
Elmosolyodtam, még ilyenkor is képes rám gondolni ahelyett, hogy aludna, egyszerűen imádom.
Már sokkal jobban.:) Úgy döntöttem zeneszerző leszek! És megtanulok zongorázni meg gitározni!
Ez remek! Gitározni én is megtaníthatlak ha gondolod. 
Az remek lenne! 
Gondolkodtam és szerintem meg kellene tanulnod a jelbeszédet és persze megyek én is!
Komolyan?! Eljönnél velem? Teljesen felvillanyozódtam a sorok olvasása közben.
Ez természetes, hisz szeretlek.
EL sem hiszem, hogy leírta. Hihetetlen boldogság söpört végig rajtam és a valódi mosoly kúszott az arcomra. Gyorsan vissza írtam neki és az utcai lámpa fényeit kezdtem el figyelni.
Fogalmam sincs meddig sms-eztünk, de valamikor hajnali 4 felé gyanítom Dave elaludhatott, mert nem válaszolt, így hát nagy nehezen én is álomba merültem.
Reggel kómásan mentem le a nappaliban ahol Ninával találtam szemben magam.
- Mia! Miért nem vagy még megfésülködve? Délután 2 óra van mindjárt indulnunk kell a premierre! – üdvözölt „kedvesen” barátnőm, akinek egyébként teljesen igaza van!
Elfogok késni a saját premieremről, csodás. Gyorsan bólintottam egyet jelezve ,hogy értem, majd célba vettem a fürdő szobát,és mire elkészültem már mindenki rám várt.
- Mehetünk? – kérdezte Dave, Majd megfogta a kezemet és magához húzott. Úgy látszik a pillangóim, még mindig jelen vannak, és még mozgékonyabbak mint valaha.
- Mia! Kicsim! – futott ki anya a konyhából izgatottan- Most hívott Dr. Moos van egy nagy hírem!

44.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam nektek az új részt, ami remélhetőleg elég nagy meglepetést tartogat és elég izgalmasra sikeredett:$$
Remélem tetszeni fog és nincs tele hibákkal:$$$
Jó olvasást!:)♥♥

*Dave szemszöge*



Néztem ahogy eltolják Miát, egy ideig még láttam azokat a barna szemeket, majd becsukódtak. Az orvosok felgyorsítottak, egymás szavába vágva magyaráztak, majd az egyikük felém fordult és a mellkasomra tette a kezét:
- Sajnálom, ide nem jöhet be! Foglaljon helyet a váróban – adta ki az utasítást, majd a  társai után ment és becsapta előttem az ajtót.
Dermedten álltam az ajtó előtt.  Mozdulni sem tudtam, csak mikor egy nővér kedvesen megkért, hogy menjek el, mert útban vagyok. Bementem a váróba és lerogytam egy székre. Üres tekintettel bámultam előre. Nem tudtam, vagy talán nem  is akartam gondolkodni.  Tudtam az agyam egyből szörnyű dolgokat kreálna, azonban ezt nem hagyhattam. A zsebem folyamatosan rezgett, de nem vettem róla a tudomást. Kizártam mindent, és mindenkit. Semmit nem értettem a beszélgetésekből, csak a zajt hallottam.
James a recepciósnak magyarázott igen hevesen, másik kezével pedig folyamatosan telefonált. Mellettem egy kislány megállás nélkül zokogott, egy asszony épp egy műtőből kilépő sebésszel  ordított, majd a karjaiba omlott és zokogott.
Eszembe jutott, mikor apu meghalt mennyit sírtam én is. Mennyire egyszerű is lenne, csak sírni és hagyni, hogy az ár sodorjon magával.
De ezt most nem tehetem! Ha Mia felébred nem láthatja a kisírt szemeimet, még megrémülne és azt hinné valami baj van. Pedig nincs baj!
-  Ugye? Ugye nincs semmi baj? – kérdeztem magamtól.  Nem lehet semmi gond! Hiszen néhány órája még olyan boldog volt! Mia erős lány, a legerősebb akit valaha ismertem.
- Mr. Hamilton! – jött oda hozzám az az orvos aki nem is olyan rég még megállított.
- Igen – szóltam halk rekedtes hangon.
- Mondja ugye Mia rendbe jön? – kérdezte meg helyettem is James.
- Minden bizonnyal a kisasszony alig egy héten belül felépül és nem lesz semmi baja. Még időben elkaptuk a baktériumot ami megtámadta a szervezetét, most antibiotikumot kap. Pár nap és haza is mehet. – ismertette a doktor úr a körülményeket.
- Ez remek! – vidultam fel egyből. – Bemehetek hozzá?
- Persze, de még valószínűleg néhány órát aludni fog. – húzta mosolyra az orvos a száját.
James még beszélt vele valamit, de azt már nem hallottam, mert mint akit kilőttek már Mia mellett is voltam. Egy nővér még beállította az infúziót, majd kiment a szobából, így egyedül maradhattam Miával.
Oda húztam az ágya mellé egy széket. Hihetetlenül gyönyörű volt még így is, hogy korházi gépek vették körül és infúziócső éktelenkedett a karján.
Megfogtam a kezét és figyeltem. Néztem ahogy egyenletessé válik a légzése. Kisimultak a vonásai, még így is mintha mosolygott volna. Olyan volt, mint egy angyal.
Angyali szem, angyali száj, angyali természet és angyali hang. Talán az utóbbit szeretem benne mindközül a legjobban.
 Emlékszem mikor először énekeltem vele, egyből tudtam, hogy Ő más mint a többiek. Aztán kezdtem megismerni.  Egy ideig borzalmasan idegesítőnek tálaltam, majd láttam milyen jóba lett mindenkivel. Elkezdtem figyelni, és egyre jobban megkedveltem. Mikor  a parkban megfogadtam, hogy a megváltozom csakis azért volt, hogy vele lehessek.  Mindent elkövettem annak érdekében, hogy megváltozzak és újra az az ember lehessek akire büszkék lehetnek a szüleik és  mikor ez sikerült, jó volt újra elégedetten a tükörbe nézni.
Mia kibékített Teddel a legjobb barátommal, és közelebb hozott a húgomhoz, aki már nagyon hiányzott.  Mikor Ő a közelemben van érzem, hogy élek. Egyszerűen nem tudom, képtelen vagyok rá, lehelten még csak elképzelni is. Én nem tudok Mia nélkül élni!
Akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcomon majd mielőtt jött volna  többi James lépett be az ajtón.
- Rendben mindent elintéztem, kiírtam  twittere, hogy minden rendben ezzel megnyugtattam a rajongókat. Már csak a szüleit nem tudtam elérni. – mesélte mivel ügyködött, nem mintha fontos lenne számomra most, igazából ez egy kicsit sem érdekelt, de hálás voltam, hogy intézkedik helyettem és ezt nem rója fel nekem.
- James – néztem fel rá – Elintéznéd, kérlek? – nyújtottam felé a telefonom amin 62 (!) nem fogadott hívás volt.
- Persze, már intézkedem is – mondta a  füléhez emelte  telefont és már ott sem volt.
Napokig elnéztem volna Miát, de idővel át kellett adnom a helyem az érkezőknek.
Kate, Nina, Mike, Ted, Nancy, Amanda, Marshall és még Mandy és Kevin is eljöttek meglátogatni. Egyedül a szülei nem voltak sehol, nem lehet őket elérni.
- A látogatás időnek vége, kérem menjenek haza! – szólt az egyik nővér.
- Rendben – mondta Kate, elbúcsúztak, majd elindultak kifelé. A nővér sürgetően nézett rém, de megráztam a fejem:
- Én maradok! – szögeztem le.
- Legyen – sóhajtott – de ne legyen láb alatt! – utasított, majd ki ment  a  szobából.
Visszaültem a helyemre, lehajtottam a  fejemet az ágyra, rákulcsoltam az ujjaimat az övéire és úgy csodáltam tovább életem szerelmét.
Egyszer csak a Mia egyik keze megemelkedett, megmarkolta  a láncát amit tőlem kapott és kipattant a szeme.
- Doktor úr jöjjön! Mia felébredt! – kiáltottam.


*Mia szemszöge*

Csodáltam az előttem elterülő tengert. A kékes zöld vize hol beljebb, hol kijjebb kúszott a homokos parton. Éreztem a homok puhaságát a talpam alatt. Beszippantottam a tenger sós illatát. A fejemet a nap felé fordítottam, ami magabiztosan bukott alá ezzel varázslatos színekkel árasztva el az egész partot. Az ég narancssárga, vörös és egy kevés rózsaszínben pompázott. Végignéztem magamon, egy csodálatos fehér ruhában álltam, a hajam lágy hullámokban omlott az egyik vállamra és egy hatalmas, de ízléses virág volt beletűzve.
Elindultam. Egyenesen mentem, élveztem a tájat magamba szippantottam a biztonságot,  a szépséget és mindent amit ez  a hely nyújtott.  Egyszer csak Dave körvonalait pillantottam meg. Rohanni kezdtem és a nevét kiabáltam. Boldog voltam.
Ám ahelyett, hogy egyre közelebb és közelebb kerültem volna hozzá és az öleléséhez. Ő egyre inkább csak távolodott. Rohanni kezdtem, de nem értem utól, esélyem sem volt. Eltűnt.
Kétségbe esetten kaptam a nyakláncomhoz, majd kipattant  szemem.

- Doktor úr jöjjön! Mia felébredt! – kiáltotta Dave, majd vissza is tért mellém.
Rámosolyogtam, majd hagytam hogy az orvosok megvizsgáljanak. Mikor végeztek szóra nyitottam  a szám, de nem jött ki rajta hang.
Megrémültem, de az orvos megnyugtatott:
- Nyugodjon meg, valószínűleg csak kiszáradt a torka hozok egy pohár vizet.
- Köszönöm – tátogtam, majd Dave felé fordultam és teljes szívemből rámosolyogtam.

A napok elteltével renget látogatóm érkezett. James végül a szüleimet is elérte, persze nem győztek bocsánatot kérni amiért nem tudtak rögtön ide jönni.  Sosem voltam egyedül, nem hagyták, hogy unatkozzak. Néha kicsit túlságosan is  babusgattak de nem bántam. Megnyugtattam a rajongóimat, mondanom sem kell borzalmasan jól esett a rengeteg  szeretet amit tőlük kaptam. Egyszóval minden rendben volt.
Vagyis majdnem minden. Ugyan is  a hangom nem jött vissza és ez kezdett nagyon aggasztóvá válni. Először adtak nekem egy hetet, majd mikor a határidő elteltével sem jött ki hang a számon, elvittek kivizsgálni.

- Ne aggódj minden rendben lesz! – nyugtatgatott Dave aki elkísért az orvoshoz.
Bólintottam és adtam, neki egy puszit. Nincs nála nagy lelkűbb barát, komolyan. Lesi minden mozdulatomat, ugyanakkor nem kezel úgy, mint egy haldoklót és én ennek nagyon örülök.
- Mia- szólt ki az orvos és láttam a szemén, hogy nincsenek jó híre. Megragadtam Dave kezét és besétáltam az orvosi szobába.
Igazam lett. Valóban nem voltak jó híre, sőt! Azt mondta elment a hangom és elég valószínű, hogy soha sem jön már vissza!
- Hogy érti azt, hogy 90%? – vitatkozott Dave az orvossal – Az nem 100%! Szóval azt ajánlom tegyen meg mindent amit tud vagy különben…
Nem hallottam hogyan folytatja, elhalkult körülöttem a világ. Le kellet ülnöm. Képtelen voltam feldolgozni, azt hogy néma legyek. Ez azt jelentené, hogy nem énekelhetek többet. DE ez lehetetlen. Most indult be az énekesnői karrierem. Holnap debütál az első filmem. Végre, végre jól érzem magam a bőrömben. Boldog vagyok ott ahol vagyok. Szeretem azt amit csinálok.
 Vagyis, csak szerettem. Most viszont, képtelen leszek mindezt feladni. Könnyek törtek ki belőlem,a  gyomrom görcsbe rándult és a szívem szúrni kezdett. Éreztem, hogy valamit elvesztek. Ebben a pillanatban meghalt egy részem, egy nagyon nagy részem!

43.rész

Sziasztok!:)

Ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, de remélem azért tetteszeni fog:$$$

Jó olvasást!!:)
UI: Köszönöm a sok kommentet!!!♥♥♥

A kijelzőn anya neve villogott.
- Anya! Szia! – köszöntem boldogan és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Szia kicsim! Figyelj, tudom, hogy megígértük, hogy ott leszünk a premieren 2 hét múlva, de a stáb fele ételmérgezést kapott …- bele fojtottam a  szót, és felpattantam  a padról, mire Dave aggódva nézett rám.
- Ugye ti jól vagytok?! – kérdeztem idegesen.
- Persze nincs semmi bajunk. – nyugtatott meg.
- Ennek örülök, akkor 2 hét múlva a premieren találkozunk? –a mosoly kezdett vissza kúszni az arcomra.
- Sajnálom kicsim, de ez nem fog menni. – elhúztam a számat, mintha csak látná. – Néhány napot ki kell hagynunk, és sajnos nem tudunk haza menni – vagy csak nem akartok, tettem hozzá magamban. – Szóval kizárt, hogy ott legyünk majd  a premieren. Ugye nem haragszol? – fejezte be  a mondatot.
- De! Nagyon is haragszom! Sose vagytok itt, ráadásul szülinapom lesz! És az ELSŐ filmem bemutatója. – mondtam volna legszívesebben, de ehelyett csak ezt feleltem:
 - Nem, dehogy megértem. Most mennem kell, mert hamarosan indul a gép vissza New Yorkba. Jók legyetek, puszi!
- Köszönöm kicsim, te vagy a legjobb kislány. Szia szeretünk. – és letette.
Nagy hévvel dobtam bele a táskámba a telefont, majd visszaültem a barátom mellé.
Csalódottan, meséltem el Davnek mi történ, aztán egy mosolyt erőltettem az arcomra és úgy tettem mintha minden rendben lenne.  Biztos voltam benne, hogy Dave tudja, igazából sírni volna kedvem,de nem szólt egy szót sem csak hagyta, hogy lenyugodjanak a gondolataim. A szálloda ajtaja előtt kaptam egy hosszú csókot, mielőtt beléptem volna búcsúzkodni.
- Szeretlek. – öleltem magamhoz és magamba szippantottam az illatát.
- Én is – suttogta.  Kis ideig még álltunk így a kapuban, majd erőt vettem magamon és elindultam elköszönni a barátaimtól.
- Tom ez valami csodálatos! – öleltem magamhoz – köszönöm! – egy olyan búcsú ajándékot kaptam tőle amin azok a képek voltak amiket akkor csináltunk amikor, még nem jártam Davel és folyton együtt lógtunk. Kicsit összeszorult  a torkom, és azt éreztem elhanyagoltam.
- Ugyan, majd ha megyek hozzátok, te is csinálhatsz ilyet – nevetett.
- Jössz New Yorkba? – kérdeztem csodálkozva.
- Ki nem hagynám a premiert – bólintott.
- Ez remek! – öleltem át ismét.
Még beszélgettünk egy darabig, de sajnos nem sokáig, mert fel kellett mennem össze pakolni. Nem is olyan könnyű művelet majd’ 2 hónapnyi dolgot elrakni. Miközben pakoltam előjöttek azok a kis tárgyak amiket a rajongóktól kaptam.
Visszagondolta az itt el töltött időre, hogy mennyi jó dolog történt itt velem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mire elmosolyodtam.
Viszonylag gyorsan becsomagoltam, és úgy döntöttem meglátogatom Tomot, de a recepción azt mondták már haza ment. Kicsit csalódott voltam, aztán ránéztem az órára ami 11 órát mutatott. Talán mégsem voltam olyan gyors, gondoltam magamba és óvatosan bekopogtam Davehez.
- Gyere – szólt, kicsit sem tűnt álmosnak.
- Szia csak azt, itt meg mi történt? – kerekedett el a szemem . A szobája úgy nézett ki mint egy háborús övezet, amit utána még fel is túrtak az ellenség katonái.  Mindenhol ruhák, cipők és egyebek hevertek, Dave pedig az ágyban ült és laptopozott.
- Csak pakoltam, aztán kerestem valamit, de nem találtam és mire rájöttem, hogy nincs is itt addigra nem volt erőm rendet rakni – vonta meg a vállát és félre dobta gépét.
- Ahha – bólintottam – biztos igazad van – nevettem fel.
- Nem érted? – kérdezte mosolyogva. – Pedig olyan egyszerűen magyaráztam. – rázta meg a fejét.
- Biztos a kései óra az oka.
- Milyen költői valaki. – mosolyogott,majd adott egy puszit a homlokomra és belekezdett a pakolásba.
- Segítsek? – kérdeztem mikor épp a töltők zsinórjait válogatta szét. – Segítek. – módosítottam a hangsúlyom. 
hajnali 2-ig szerencsétlenkedtünk, mire mindent elpakoltunk. A végere annyira elváradtam, hogy nem leültem az egyik fotelbe és ülve elaludtam.

Másnap a repülőn ülve azon tűnőttem, ha valaha turnézni megyek biztosan eljövök ide még egyszer.
- Kérjük önöket, foglalják el a helyeiket a felszállást hamarosan megkezdjük. – uatasított minket  a kapitány.
Dave leült mellém, a kezét automatikusan az enyémre tette, miközben beszélt az egyik stuardessel, ezen elmosolyodtam.
- Min mosolygsz? – kérdezte.
- Semmin – vontam meg  a vállam és ráhajtottam a  fejem az övére. Hirtelen boldognak éreztem magam. Egészen biztos voltam abban, hogy Dave soha, soha nem fog elhagyni. És ez nekem elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem a szüleimet akik a szülinapomat is elfelejtik.
Néztem ahogy felhők egyre közelebb kerülnek hozzánk. Általában most jönne az a rész, hogy elalszom és majd boldogan ébredek fel mikor leszállunk.
Aha, hát nekem nincs ilyen szerencsém. Alig hagytuk ez az országot iszonyatos fej és has fájás tört rám. Gondolkozni is alig volt erőm, így  gyorsan elhadartam Davenek mi a bajom, aki aggódva kért egy fájdalom csillapított.
- Jobban vagy? – kérdezte Kate aki idő közben mellém jött, Nináva és Jamsel együtt.
- Nem igazán – motyogtam.
 Forgott velem a világ. Az előbb még minden rendben volt, most meg mint akit elütött egy teherautó úgy érzem magam. Sajgott a fejem, minden csupa homály volt és ezer kilónak éreztem magam. Nem akartam, hogy bárki elkapja, de nem volt erőm arrébb menni. Megkértem, hát a többieket, hogy menjenek el, de eszük ágában sem volt.
A hányingerem egyre csak erősödött, csoda, hogy időben kijutottam a wc-ig.
Dave megpuszilta  a homlokomatamikor vissza értem, majd így szólt:
- Mia te lángolsz!
- Mutasd – tette a tenyerét a homlokomra Nina –ú – húzta el a száját.
Mire leszálltunk, mindent kihánytam és volt vagy 40 fokos lázam. Fogalmam sincs mi lehet a bajom és ez megrémiszt, de nem csak engem, hanem a körülöttem lévőket is. Izzadtam és rázott a hideg. Biztosan egy csomó fotós sereglett a reptéren rajongókkal együtt. Én azonban csak annyit fogtam fel, hogy Dave felemel és beültet egy kocsiba. Aztán rövidesen megláttam a kórházat jelzős lámpát. Dave kisegített a kocsiból és elindult velem együtt a főbejárat felé.
Az utolsó amire emlékszem, hogy ráfektetnek egy ágyra és betolnak valahová.

42.rész

Sziasztok!!:)
Meghoztam nektek az új részt:P
Remélem tetszeni fog:$$ és nem lett értelmetlen :$$
Jó olvasást!!♥♥

Kézen fogva indultunk el vissza a halba, ahol a többiek épp valamin őrületesen nevettek.
- Végre itt az elveszett bárányka is – verte vállba  a haverját Ted.
- Jól van gyerekek örüljetek beljebb – tapsolt egyet James, aki idő közben vissza jött.
Elindultunk  a bálterem felé és éreztem ahogy Dave elengedi  a kezemet, de én nem engedtem a szorításon mire kíváncsian fordult felém. 
- Molly hozta a formáját, James szerint már mutatkozhatunk - vontam meg a vállam és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Szerintem nem igazán értette mi történt, de nem is nagyon foglalkozott vele, megragadta a kezem és határozottan a többiek után indulunk. Az ajtó kinyílt és a vakuk, villogtak, nem zavart különösebben már megszoktam. Egy rövid bájcsevej után jöhetett az ajándékozás. Érdekesebbnél, érdekesebb ajándékokat kaptak, aztán következett az enyém.
Vagyis csak következett volna, ugyanis a nagy készülődésben a szobámban hagytam. Meg kell hagyni tehetséges vagyok. A felismerés úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán, aztán én lettem egy természeti katasztrófa. Ugyanis ahogy felálltam beleakadtam az abroszba, a székem eldőlt és a poharak fele a földön landolt. Éreztem ahogy paprika vörös leszek, sűrűn bocsánatot kértem, majd felszaladtam az ajándékok ért.
Szerencsére ezután már nem ütött be semmi malür és az ajándékijaim is agy sikernek örvendtek.  Kate egy gyönyörű BFF-es nyakláncot kapott, egyből megtetszett mikor megláttam egy kirakatban még kb. fél évvel ezelőtt. Dave ajándéka már kicsit nehezebb tészta volt. Valami különlegeset akartam neki adni, bár akkor még nagyon nem jártunk, de ez csupán egy aprócska részlet kérdés. Szóval hosszú órákig kerestem a neten mire találtam egy első kiadású Calactix Stars IV. részének az első kiadását. Hát fogalmam sincs, hogy mi ez, de valami régi értékes és videojáték. Nekem pedig ennyi elég volt, hogy lelicitáljam Computerguru-t.
Dave nagyon örülhetett az ajándékának, ugyanis teljesen megfeledkezett magáról és ott mindenki előtt megcsókolt! Természetesen a fotósok nagy kattogtatásba kezdek és mindenki csak ámult. Egyből záporozni kezdek a kérdések, Dave pedig könnyedén lerendezte annyival, hogy este tart egy Twitcamet és ott mindent részletesen elmond, éljen a 21.század! Ezután már nem sok érdekesség történt a partin és már látszott, hogy mindenki menni akar ezért, viszonylag hamar már 11-kor ágyban voltam és épp tv-t néztem amikor valaki kopogott.
- Ki az? – kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból és felvettem egy köntöst, azért mégse Hupikéktörpikés pizsiben nyissak ajtót.
- Egy betörő vagyok és jöttem, hogy elraboljalak – mondta Dave, egyből felismertem a hangját.
- Ebben az esetben drága betörő csak szólok, hogy már sikerrel jártál, mert elloptad a szívem! – nyitottam ajtót.- Hmm ez egy kicsit nyálasan hangozott – nevettem fel, de Dave nem nevetett hanem az egyik kezével magához húzott és hosszasan megcsókolt. – Asszem bemagolok egy sereg csöpögős szöveget – jelentettem ki mire hangos nevetésben tört ki.
- Említettem már, hogy dilis vagy? – kérdezte egy eszméletlen aranyos mosoly kíséretében.
- Á vagy úgy milliószor – mosolyogtam – lassan felveszem harmadik névnek Amelia Dilis Star – töprengtem, erre Dave még hangosabban kezdet el nevetni.
- Meg ölsz te lány – csóválta a fejét.
- Nem gondolod, hogy azt itt a folyosón tenném? Túl feltűnő, gyere csak beljebb. – hívtam be „kedvesen”. Rázkódó vállakkal telepedett le az ágyamra és bekapcsolta a laptopját (!), amit csak most vettem észre.
- Minek ez neked? –értetlenkedtem.
- Mondtam, hogy Twitcamozni fogok, nem gondolta, hogy majd nélküled fogom – nézett rám komolyan,de tudtam, hogy belül nevet.
- Oké, csak gyorsan át öltözök – indultam meg a szekrényem felé.
- Csak nem lehet olyan rossz a pizsid. Mi van rajta micimackó? – kérdezte és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Áhh az túl gyerekes  - legyintettem – annál sokkal jobb – rántottam le magamról  a köppenyt – Hupikéktörpikék! – jelentettem be büszkén. Szerencsétlen annyira elkezdett röhögni, hogy tényleg fenn állt  a veszélye annak, hogy helyben megfullad.
- Szerintem maradhat, legalább senki nem lesz rám féltékeny. – szívatott.
- Haha – ajándékoztam meg egy párnával.
- Gyere csak ide- megragadta a csuklóm, ennek következtében elvesztettem az egyen súlyom és hanyatt estem az ágyra. Dave nem kímélve csikizni kezdett.
- Ez nem ér! Hagyd abba! – kiabálta nevetve.
- Csak mert megígértem, hogy – nézett az órájára – két perc múlva élőben megyünk.
- Köszönöm – öltöttem ki a nyelvem. Hirtelen behúzott az ölébe és sutogni kezdett:
- El sem tudod képzelni, hogy most milyen boldog vagyok! –  belepuszilt  a hajamba, amitől hát szerintem a vörösnek már nincs olyan árnyalat, mint amilyenben az arcom ragyogott és a lepkéim? Hát ők szerintem megvívták a harmadik, negyedik,és ötödik világháborút egyben!
- Át tudom érezni – motyogtam. Kaptam még egy puszit, majd  elkezdtük a Twitcamot.
Három teljes órán keresztül válaszolgattunk az összes kérdésre. Szerencsére a fanok 99%-a örült nekünk és ez nagyon nagy örömöt jelentett, azt hiszem mondhatom, hogy mind kettőnknek.
Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de mikor kinyitottam a szeme már világos volt és Dave nem volt sehol. Elöntött a pánik érzése, miszerint csak álmodtam az egészet. Vadul megráztam a fejem, hogy kikergessem onnan ezeket az elképesztő gondolatokat.  Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, az asztalomon egy cetli várt, miszerint legyek 10-re a hátsó ajtónál. Elmosolyodtam, ahogy Dave kézírását nézegettem. Aztán hirtelen rápillantottam az órára, ami 9.36-ot mutat, őrült sebességre kapcsolta. csupán 10-szer mentem neki valaminek és 5 perces késéssel már az említett helyen is voltam, azt hiszem kicsit túlteljesítettem maga.
- Martont futottál, hogy így lihegsz? – kérdezte nevetve Dave.
- Vicces - válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Hé – húzott vissza, hogy megcsókolhasson – így már mindjárt más.
- Szörnyű vagy – nevettem el magam. – Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Titok – kacsintott és elindultunk a kocsija felé.
- Ugyan már, mond el légyszííííí – néztem rá kölyök kutya szemekkel.
- Na jó, de csak mert ilyen cuki vagy – mosolyodott el  már vezetés közben.
- Ez volt a célom – mondtam elégedetten – Szóóóval – nyomtam meg az ó betűt – hova megyünk?
- A vidámparkba! – bökte ki. Na ez érdekes lesz. Én Dave és a vidámpark, jó kis napunk lesz az biztos.
A hely sokkal kisebb volt, mint bármelyik amerikai vidámpark, de ennek is meg volt a  saját varázsa. Alig lézengett egykét ember, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy nem marad időnk semmire, mivel felismernek. Gyorsan kiosztottunk néhány aláírást, majd célba vettük az a híres lovas körhintát, ami elég sok filmben helyet kapott már. Meg kell hagyni csodálatosan néztek ki az aranyozott pacik. Ezután mindenre ami csak mozgott felültünk, majd következhetett az elvarázsolt kastély. Szerintem az mindent elmond, hogy 2 órán keresztül bolyongtunk benne.
- Kapok vattacukrot? – kérdeztem Davet, miközben már a hatodik árus mellet haladtunk el.
- Persze – vette az irányt az egyik felé – milyet kérsz?
- Hm- gondolkodtam- hát, szerintem…
- Epres? – kérdezte az szavamba vágva, de nem úgy tűnt mintha türelmetlen lenne,valószínű látta rajtam, hogy nem tudok dönteni.
- Az tökéletes lesz. – mosolyogtam. Az édesség jó formán nagyobb volt, mint a fejem, ennek következtében nem is láttam semmit. Még szerencse, hogy Dave megtartott, mikor készültem hasra esni. Leültünk egy padra, és miközben én küzdöttem az rózsaszín felhőkkel, addig Dave Jamesel telefonált. (Igazából engem hívott, csak épp tele volt a kezem és a  szám is vattacukorral.)
- Holnap reggel 8-kor indul a gépünk, és délután már egy interjúra kell mennünk – ismertette Dave  a halottakat közben pedig végig mosolygott.
- Értem, de min mosolyogsz? – kérdeztem.
- Az titok – felelte pimaszul.
- Ne már! – tiltakoztam miközben egy hatalmas darab leszakításával küzdöttem.
Dave látta, hogy nem nagyon sikeredik leküzdenem ezt  a monstrumot, így kicsit besegített.
- Mennünk kéne, lassan 7 óra és gondolom még el akarsz búcsúzni Tomtól – mondta kicsivel később.
- Igaz – sóhajtottam – pedig olyan jó itt – dőltem neki a vállának.
Percekig csak ültünk ott a padon. Hirtelen gombóc nőtt a torkomban, mikor ara gondoltam, hogy holnap elmegyünk innen vissza haza. Itt minden olyan csodálatosan alakult végül, és félek ha haza megyünk felébredek ebből a varázslatos álomból.
- Min gondolkozol?
- Csak azon, hogy milyen jó volt itt – sóhajtottam ismét.
- Ne aggódj, nem fog semmi sem változni – nézett a szemembe, ettől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ígéred? – kérdeztem, de válasz helyett egyszerűen megcsókolt. Az idilli pillanatot a telefonom csörgése szakította meg. Azt hittem megint James az, mert valamit elfelejtett, de tévedtem….

41.rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt remélem tetszeni fog:$$

Illetve kérdezték, hogy tennék e ki képet. Nos én azért nem szeretnék ki tenni, hogy mindenki saját maga képzelhesse el. De ha gondoljátok akkor küldhettek nekem képeket és akkor legközelebb kiteszem őket^^
Jó olvasást!!(:

Fogalmam sincs mennyi ideje állhattunk kint a folyosón, de Kate sürgető hangjából ítélve elég régóta. Upsz. Nagy nehezen, de kibújtam a barátom kezei közül (de jó ezt mondani, a barátom, a barátom az én barátom, és abbahagyattam, mert nem vagyok már 5 éves).
- Amúgy mire ez a nagy sietség, a szülinapi bulim csak holnap lesz? – értetlenkedett Dave.
- Honnan veszed, hogy arra készülünk? – kérdeztem egyből vissza. Egyébként én sem tudom miért kezdtünk el most készülődni holnap estére.
- Akkor mire? – kérdezte tetetett komolysággal.
- Hát – töprengtem – nem is tudom talán – miért van az hogy ilyenkor semmi nem jut az eszembe – ááá, mindegy. Lehet, hogy arra készülünk. – mondtam végül.
- Dilis- mondta nevetve, nyomott egy puszit az arcomra búcsúzásként, én pedig visszamentem a szobába.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Nina. – Gyere leveszem a méreteid, mert a ruhád nem varrhja meg magát.
- Mi? Te egy ruhát akarsz varrni nekem? – döbbentem le.
- Persze, miért mit hittél, miért kezdtünk el ma készülni?  - csodálkozott.
- Hát izé, nem tudom. Össze folynak a napok na. – jelentettem ki mire Kateék felnevettek.
- Mia, nem vagy te mostanában kicsit szétszórt? – kérdezte még mindig nevetve.
- Lehetséges – sóhajtottam, miközben hanyatt dőltem az ágyamon. Mostanában kicsit sok volt a forgatás és egyebek, mondhatni az utóbbi fél évem teljes koncentrációt igényelt, és bár annak ellenére mind ezt mennyire imásom, kicsit azt hiszem elfáradtam. – Várjunk csak – ültem fel hirtelen, most értettem meg mit mondott Nina. – Nina komolyan egy ruhát akarsz nekem varrni holnap estig? – kérdeztem elképedve.
- Igazából már megvan a ruha, csak azt nem tudom kell-e rajta igazítani – mosolygott, majd megfordult elővette egy dobozt a háta mögül és kivett belőle, egy elképesztően gyönyörű ruhát.
A babarózsaszín alkotás eszméletlen volt! Az alja hullámos volt, a derekánál egy vékony öv húzódott, és maga  a ruha pánt nélküli volt.
- Ez valami fantasztikus! –ugrottam a ruhatervező zseni nyakába.
- Gyorsan vedd fel, hadd nézzem meg hogy áll – lökdösött be a fürdőbe.
- Jó, jó megyek már.  – Boldogan bújtam bele a ruhába és a tükör előtt forogtam, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy boldog óvodás. Mikor már kezdtem elszédülni visszamentem a szobába.
- Aszta Mia, gyönyörű vagy! – ámult el Nina.
- Csak, mert a te ruhád van rajtam – mondtam és forogtam egyet. – Kate merre van? – kérdeztem.
- Telefonál – mondta miközben elkezdett matatni a táskájában – á meg is van! – vett ki a táskájából egy rózsás hajpántot és bele tette a hajamba.  Az ajtó hirtelen kivágódott és Kate lépett be  a szóbába.
-   Úristen, ezt nem így akartam! – kiáltott fel, mire elnevettük magunkat. – Mia, de jól áll ez a ruha – mondta Kate miután jó alaposan végigmért.
- Nina érdeme! – jelentettem ki egyből.
Gyorsan, visszavettem a  ruháimat, nehogy valami baja essen ennek az alkotásnak. Még beszélgettünk egy darabig, majd mikor már kórusos ásításban törtünk ki, úgy döntöttünk elmegyünk aludni.


Reggel szörnyen hangos dörömbölésre keltem.
- Megyek már – kiáltottam kicsit idegesen, és nagyon álmosan. Mikor kinyitottam az ajtót,egyből az jutott eszembe milyen idiótán nézek ki, aztán nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert Dave jó szorosan magához ölelt.
- Már azt hittem valami bajod esett! – tolt el egy kicsit magától, hogy ne a vállamnak beszéljen.
- Miért esett volna bármi bajom? – értetlenkedtem.
- Nem vetted fel a telefont, nem válaszoltál mikor kiabáltam a nevedet és már vagy fél órája dörömböltem. – mondta, majd ismét magához húzott.
- Csak aludtam - motyogtam és beszívtam az illatát.
-  Mia – nézett rám eszméletlenül aranyosan – délután 4 óra van. – nevetett fel hirtelen. Azt hiszem ennél szánalmasabb már nem lehetnék, pizsamában kócosan és gyűrött arccal nyitok ajtót  a barátomnak, aztán még le is járattam magam.  Ja és mindezt a szülinapján, hát gratulálok magamnak.
- Most megyek valami értelmes fejet varázsolok magamnak, aztán megkeresem Kateéket. – mosolyogtam rá, bár ez nem sokat segített rajtam.
- Szerintem Kate nagyon le van foglalva a szülinapi ajándékával – kacsintott.
- Mike itt van? – esett le egyből.
- El is felejtettem, hogy te okos vagy – nevetett fel.
- Haha, de most komolyan, itt van?
- Persze, azt mondta mindig is látni akarta Európát. Meg  amúgy sem tudtak volna együtt lenni a másik bulin – fintorodott el egy kicsit Dave. El is felejtettem, hogy két bulijuk lesz. Egy itt Magyarországon, hogy ki tudják magukat pihenni, ne kelljen annyit utazni. Meg persze meg lett híva az összes statiszta szóval a manegmentnek is egy jó reklám fogás. Aztán majd jövő hét szombaton is lesz egy buli már otthon New Yorkban ahová hivatalos minden celeb. Hát legjobb értesüléseim szerint az utóbbit nem igazán kedveleik, bájologni egész este? Nem, ez nem az ő műfajuk.
- Értem akkor nem zavarom őket – gondolkodtam hangosan – és gondolom Nina meg Tedel van – folytattam a gondolatmenetet.
- Pontosan, szóval siess itt vérlak. – jelentette ki Dave.
- Nem vagy kizárva, gyere be nyugodtan, én úgy is elmegyek lezuhanyozni  - mutattam a szobámból nyíló fürdő felé.
- Oké, csak áthozom  a társast, mert társasozni fogunk.
- Na ez érdekes lesz- nevettem el magam, mire magához húzott és megcsókolt.
Besiettem a fürdőbe, hiper sebességre kapcsoltam és röpke 10 perc múlva már szárazan, illatosan és olyan kinézettel mint egy ember küzdöttem a gépemmel, hogy bekapcsolódjon. Jó azt, hogy úgy néztem ki mint egy ember vissza szívom, mert lassan  kezdtem megörülni attól, hogy műszaki analfabéta vagyok.
- Gyors voltál – állapította meg Dave, letett egy nagy zacskót az asztalra és odajött mellém.
- Nem segítenél egy kicsit? – néztem rá segítségkérően.
- Érdekes nézni, milyen béna vagy – mondta visszafojtott nevetéssel.
- Igen? – kérdeztem, biztonságba helyeztem a gépem, fogtam a mellettem lévő párnát és elkezdtem vele püfölni.
- Hé,hé,hé! A szülinapost nem bántjuk!
- Bántani? Én soha! – tettem fel a kezeimet.
- Persze –„helyeselt” és az ölébe húzott. Nem akartam véget vetni ennek a tökéletes pillanatnak, de mindenképpen oda akartam neki adni az ajándékom.
- Kíváncsi vagy az ajándékomra? – kérdeztem kis idő múlva.
- Az életem legjobb ajándéka, hogy most itt vagy velem. – mondta és tudtam, hogy komolyan gondolja.  A nyakára fontam a kezeimet és suttogni kezdtem:
- SZERETLEK! – mondtam ki bátortalanul azt a kis szócskát amit már hónapok óta
ízlelgettem magamba.
- Én is! – mondta és megcsókolt. A pillanatnak Dave mobiljának a csipogása vetett véget. – Basszus mennem kell készülődni egy óra és kezdődik a party. – mondta letörten.
- Ne aggódj, majd legközelebb játszunk – mondtam kicsit gúnyosan.
-  Számon kérem – nevetett fel.
- Ajánlom is –ugrattam tovább.
- Nem akarok el menni – ölelt magához – olyan jó itt veled.
-  Tudom – sóhajtottam.
- Mi lenne, ha nem mennénk? – kérdezte reménykedve.
- Nem hagyhatod ki a saját szülinapodat – válaszoltam.
- Sejtettem – sóhajtott. Kimásztam az öleléséből.
- Egy óra múlva találkozunk. – adtam neki egy puszit,és indultam is, de visszahúzott és megcsókolt.
- Szülinapom van – vonta meg a vállát, majd otthagyott.
Viruló fejjel készültem el röpke fél óra alatt és, gondoltam felkeresem Miket.
Nem voltak a szobájukban, ezért lementem a halba. Ahol még nem volt senki csak a recepciós. A szobámba nem volt kedvem visszamenni, ezért levettem egy pletyka lapot az állványról és lapozgatni kezdtem.  Vagyis csak kezdtem volna, mert a címlapon megakadt a szemem. Molly és egy pasi aki biztos, hogy ne Dave volt félre érthetetlen helyzetben voltak megörökítve. Döbbenten lapoztam a cikket, persze semmit nem értettem belőle Gondoltam megkeresem Jamest, de megelőzött, mert épp indultam volna el mikor megszólított:
- Van egy hírem – kezdte sejtelmesen –Molly újra alkotott, tehát mostantól felőlem vállalhatjátok, hogy együtt vagytok Davvel – fejezte be mosolyogva.
- Ez most komoly? – kerekedtek el a szemeim.
- Igen, teljesen – mosolygott.
- Éljen! – ugrottam a nyakába.
- Minek örülsz ennyire? – kérdezte egy ismerős hang a hátam mögül.
- Mike! Szia, idegen rég láttalak – üdvözöltem mosolyogva.
- Mia, nem jó a hajpántod! – jött oda Nina is.
- Ó – igazítottam meg gyorsan. Már elég népes kis csapatot kezdtünk el alkotni, így öten (James nem is bírta, ott hagyott minket).
- Hol van már Dave? –kérdezte Kate.
- Nem tudom – vágtuk rá egyszerre.
- Megyek megkeresem – mondtam és elindultam a szobája felé. – Dave itt vagy? – kopogtam be az ajtón, mire az kinyílt.
- Már megyek, csak ezt még oda szeretném neked adni.
- De hát neked van szülinapod – értetlenkedtem.
- Igen, de ezt akkor is oda akarom adni! –erősködött.
- Rendben – nevettem el magam és mivel azt mutatta forduljak meg, így tettem.
Éreztem amint valamit a nyakamba akaszt. Egy medál volt egy szível aminek a hátuljára M&DFOREVER♥  volt gravírozva.
- Úristen ez gyönyörű! – köszönöm, ugrottam a nyakába és most először én csókoltam meg őt.