49.rész

Sziasztok!!:)
Bocsánat a rengeteg késésért:$
Remélem sikerült egy kicsit izgalmasabb részt hoznom:$$
Úgy gondolom ez lesz az utolsó előtti rész :$
Jó olvasást hozzá^^♥

*Mia szemszöge*

Életem egyik legjobb reggelét tudhattam magam mögött,mikor arra keltem, hogy Dave kelteget. Sajnos nem élvezhettem ki sokáig a pillanat gyönyörűségét, mert így is késésben voltunk. Ő azonban mindenképp beszélni akart velem valamiről. Gyorsan eltűntem a  fürdőben, majd negyed óra múlva indulásra készen, és kíváncsian álltam meg a nappali közepén, barátom előtt.
- Szóval, felhívott Dr. Moss – vágott bele egyből.
- ÉS?? – tátogtam.
- Három hét múlva lehetséges a műtéted! – mondta ki boldogan a szavakat én pedig  az örömtől vezérelve a nyakában kötöttem ki.
Talán mondanom sem kell mennyire izgatott lettem. Megcsillant egy apró reménysugár és én napkitörést szeretnék belőle csinálni! Az este remekül telt, egy versenyzőnk sem párbajozott én egész idő alatt virultam, mint a tejbe tök, szóval elvoltam. Akinek csak lehetett elmondtam, a nagyszerű hírt, és már alig vártam, hogy végre elteljen ez a három hét. Persze aranyszabály most is beigazolódott. Mi szerint minél inkább vársz valamit, az annál később jön el…
Tehát csak vártam, vártam és vártam. Igyekeztem lekötni magamat. Dupla annyi időt szenteltem mindennek mint az előtt, egy  cseppnyi szabad időt nem hagytam magamnak, tudtam ha megteszem akkor biztosan elragadnak a gondolataim és bekebeleznek, onnan pedig nincs menekvésem! 
Azonban egyre inkább kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kívül álló. Sosem tudtam elsütni egy-egy poént, hisz mire elmutogattam, leírtam volna már nem lett volna vicces. 
 Rájöttem a kommunikáció - de főleg a beszéd nagyon - nagyon fontos! Őszintén emelem a kalapom mindenki előtt aki egy életen keresztül némán éli minden napjait és nem panaszkodnak! Én meg? Alig néhány hónapja nincs hangom mégis „sírok” mindenért, szánalmas. Tudom ezt jól mégsem tudok rajta változtatni, egyszerűen már-már annyira akarom, hogy csak azért sem sikerül.

Az órák a percek a napok mind irgalmatlanul lassan teletek, míg végre elérkezett   a műtét napja.
A szobámban mindenki izgatott volt. Kate és Mike valami idióta játékot játszottak, fogalmam sincs mi lehetett, de nagyon vicces volt. Nina és Ted valamit tervezgettek (amit persze nem mutattak meg nekem), Amanda elment Nancyvel és Kevinnel valami enni valóért. Anyu és apu Mandyvel beszélgetett, James telefonált, Dave pedig mellettem ült . Egyszóval mindenki jelen volt.
- Rendben, Mia  az adataid jók! Mehetünk is – mondta dr. Moss és lecsukta  a korlapom fedelét. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől és hagytam, hogy betoljanak  a műtőbe.
Egy szoba a hatalmas falakkal és hideg, ezüstös orvosi berendezésekkel nem épp  a legbarátságosabb hely  a világon.
- Kezdjen el magában számolni 10-ig és minden számnál pislogjon egyet – mondta  az altató orvos aki a maszkos arcával fölém hajolt. Számolni kezdtem, majd lehunytam a szemem és minden elsötétült. Nem érzékeltem semmit sem, mégsem álmodtam. Csak voltam, egy sötét kis szobában ahová egy apró kis résen keresztül szűrődött be egy kis halovány fénysugár. A gondolataim szárnyaltak, ismét fenn álltam a színpadon és több ezer embernek énekeltem. Majd beszélgettem  a barátaimmal, boldog voltam. Aztán felébredtem.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, újra a korházi szobámban találtam magam, de mintha valami megváltozott volna.
Megfagyott  a levegő, valami eltűnt. Először nem tudtam megmondani, mi lehet az, aztán rájöttem.
Senki sem mosolyog, eltűnt a  remény,  ez csak egyet jelenthetett…
- Mia, hát felkeltél? – ölelt magához szorosan anyu.
 – Ne aggódj kicsim, minden rendben lesz – nézett rám mosolyogva apu, engem pedig elfogott a  kétségbe esés.
- Miről beszélnek, mi van?- kérdeztem, de csak magamtól, nem jött ki hang a torkomon.
- Sajnálom Star kisasszony, de úgy tűnik a  műtét sikertelen volt – közölte a doktor fájdalmas meggyötört arccal.
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – mondtam magamban. Ez lehetetlen, ilyen nem történhet meg velem. Egy kar nyújtásnyira voltam a gyógyulástól és most azt mondják mégsem jött össze. Ez, ez nem lehet igaz, csak álmodom!

Nem álmodtam.  El kellett fogadnom a tényt; néma vagyok. Meg kellett volna értenem, bele kellett volna törődnöm, mosolyogva tovább kellett volna lépnem. Nem tettem. Befordultam. Nem kommunikáltam, vagy legalábbis nagyon minimálisan, elfelejtettem mi is az a mosoly,mi az öröm. Minden hova csak vonszoltam magam, rossz volt rám nézni, lehangoló volt a közelemben lenni.  Hiába próbáltak felvidítani, visszaadni nekem az életkedvemet, nem ment. Elvesztettem valamit, egy olyas valamit ami nélkül lehetetlen élni, a reményt. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Én úgy érzem már rég eltemettem, jó mélyre, de akkor hogyan lehet, hogy mégis élek?
Feltettem egy újabb lemezt a lejátszóba, lehúztam a redőnyeimet, és bekucorodtam a sarokba, bezárkóztam.
Hatalmas falakat építettem magam köré, olyan tetemeseket, hogy senki nem  törhetett át rajta. Legyen család tag, barát nem számít, még Davet is egyre távolabb löktem. És mindezt miért? Csak teher vagyok, csalódás és bánat, semmi más. Jobb lenne mindenkinek nélkülem.
- Mia itt vagy? – jött egy hang az ajtómon kívülről, majd kinyílt és belépett rajta  a barátom. – Elég legyen ebből  a kripta hangulatból– felhúzta  a redőnyöket és kikapcsolta  zenét, én csak hunyorogtam, de nem néztem rá. – Kellj fel! Nem mehet ez így tovább! – felém lépett és nyújtotta kezét. Én továbbra se figyeltem rá csakis a takarómat bámultam. – Ezt akarod, komolyan fel akarod adni? – kérdezte már-már hisztérikusan, bólintottam. – Legyen, de akkor engem elvesztesz ugye tudod?- érzetem magamon a fájdalmakkal teli pillantásáit, nem mertem ránézni. - Ezt akarod? – ismét bólintottam. - Rendben – nyelt egyet – akkor végeztünk – egy puszit nyomott a homlokomra, majd kisétált a szobámból.
Nem néztem fel, nem nyúltam utána, csak hagytam, hogy kisétáljon a szobámból,  eltűnjön az életemből.
Elfordultam a fénytől, be  a fal felé, csak meredtem a hideg falra és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Mennyit sírtam, mikor megtudtam itt  a vége nincs több esélyem a normális életre. Aztán megváltoztam, teljesen kifordultam önmagamból, ez nem én vagyok! Próbáltak rajtam segíteni, de nem figyeltem senkire. Teljesen elhagyták magukat a  barátaim, és én csak még több bajt okoztam nekik. Mindenkinek összetörtem a szívét. Egy szörnyeteg lettem.  Hagytam, hogy elsétáljon életem szerelme. Hogy lehettem ennyire szívtelen? Miért hittem, hogy így jobb lesz nekem? Ez hülyeség, egy idióta vagyok, egy szingli idióta. Úristen mit tettem??
Felpattantam, a hirtelen mozdulattól elszédültem és vissza kellett ülnöm. Mennyi ideig feküdtem?
Össze kell szednem magam, mindenkitől bocsánatot kell kérnem, de előbb meg kell találnom Davet!
Kikaptam egy nadrágot és pulcsit a szekrényemből és futásnak eredtem. Majd leestem a lépcsőn,de nem érdekelt, helyre kellett ezt hoznom! Gyorsan felkaptam egy cipőt, majd bevágtam magam mögött az üres ház ajtaját. Ki mentem az utcára, sehol senki. Tovább mentem, rohantam és végre megpillantottam azt  a személyt akit mindennél jobban szeretek. Zenét hallgatott és  a földet nézte. Megörültem és még nagyobb tempót diktáltam magamnak. Elérte az út végét, elhaladt mellettem egy autó, Dave nem lassított, ha nem áll meg el fogják ütni!
- Gyorsabbnak kell lennem! - mondtam magamnak- De hát ez lehetetlen, nem érem utol.  Nincs más választásom, csak úgy menthetem meg ha rákiáltok. Kérlek istenem segíts, hogy visszatérjen a hangom, csak most az egyszer, hogy megmenthessem ŐT!!