42.rész

Sziasztok!!:)
Meghoztam nektek az új részt:P
Remélem tetszeni fog:$$ és nem lett értelmetlen :$$
Jó olvasást!!♥♥

Kézen fogva indultunk el vissza a halba, ahol a többiek épp valamin őrületesen nevettek.
- Végre itt az elveszett bárányka is – verte vállba  a haverját Ted.
- Jól van gyerekek örüljetek beljebb – tapsolt egyet James, aki idő közben vissza jött.
Elindultunk  a bálterem felé és éreztem ahogy Dave elengedi  a kezemet, de én nem engedtem a szorításon mire kíváncsian fordult felém. 
- Molly hozta a formáját, James szerint már mutatkozhatunk - vontam meg a vállam és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Szerintem nem igazán értette mi történt, de nem is nagyon foglalkozott vele, megragadta a kezem és határozottan a többiek után indulunk. Az ajtó kinyílt és a vakuk, villogtak, nem zavart különösebben már megszoktam. Egy rövid bájcsevej után jöhetett az ajándékozás. Érdekesebbnél, érdekesebb ajándékokat kaptak, aztán következett az enyém.
Vagyis csak következett volna, ugyanis a nagy készülődésben a szobámban hagytam. Meg kell hagyni tehetséges vagyok. A felismerés úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán, aztán én lettem egy természeti katasztrófa. Ugyanis ahogy felálltam beleakadtam az abroszba, a székem eldőlt és a poharak fele a földön landolt. Éreztem ahogy paprika vörös leszek, sűrűn bocsánatot kértem, majd felszaladtam az ajándékok ért.
Szerencsére ezután már nem ütött be semmi malür és az ajándékijaim is agy sikernek örvendtek.  Kate egy gyönyörű BFF-es nyakláncot kapott, egyből megtetszett mikor megláttam egy kirakatban még kb. fél évvel ezelőtt. Dave ajándéka már kicsit nehezebb tészta volt. Valami különlegeset akartam neki adni, bár akkor még nagyon nem jártunk, de ez csupán egy aprócska részlet kérdés. Szóval hosszú órákig kerestem a neten mire találtam egy első kiadású Calactix Stars IV. részének az első kiadását. Hát fogalmam sincs, hogy mi ez, de valami régi értékes és videojáték. Nekem pedig ennyi elég volt, hogy lelicitáljam Computerguru-t.
Dave nagyon örülhetett az ajándékának, ugyanis teljesen megfeledkezett magáról és ott mindenki előtt megcsókolt! Természetesen a fotósok nagy kattogtatásba kezdek és mindenki csak ámult. Egyből záporozni kezdek a kérdések, Dave pedig könnyedén lerendezte annyival, hogy este tart egy Twitcamet és ott mindent részletesen elmond, éljen a 21.század! Ezután már nem sok érdekesség történt a partin és már látszott, hogy mindenki menni akar ezért, viszonylag hamar már 11-kor ágyban voltam és épp tv-t néztem amikor valaki kopogott.
- Ki az? – kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból és felvettem egy köntöst, azért mégse Hupikéktörpikés pizsiben nyissak ajtót.
- Egy betörő vagyok és jöttem, hogy elraboljalak – mondta Dave, egyből felismertem a hangját.
- Ebben az esetben drága betörő csak szólok, hogy már sikerrel jártál, mert elloptad a szívem! – nyitottam ajtót.- Hmm ez egy kicsit nyálasan hangozott – nevettem fel, de Dave nem nevetett hanem az egyik kezével magához húzott és hosszasan megcsókolt. – Asszem bemagolok egy sereg csöpögős szöveget – jelentettem ki mire hangos nevetésben tört ki.
- Említettem már, hogy dilis vagy? – kérdezte egy eszméletlen aranyos mosoly kíséretében.
- Á vagy úgy milliószor – mosolyogtam – lassan felveszem harmadik névnek Amelia Dilis Star – töprengtem, erre Dave még hangosabban kezdet el nevetni.
- Meg ölsz te lány – csóválta a fejét.
- Nem gondolod, hogy azt itt a folyosón tenném? Túl feltűnő, gyere csak beljebb. – hívtam be „kedvesen”. Rázkódó vállakkal telepedett le az ágyamra és bekapcsolta a laptopját (!), amit csak most vettem észre.
- Minek ez neked? –értetlenkedtem.
- Mondtam, hogy Twitcamozni fogok, nem gondolta, hogy majd nélküled fogom – nézett rám komolyan,de tudtam, hogy belül nevet.
- Oké, csak gyorsan át öltözök – indultam meg a szekrényem felé.
- Csak nem lehet olyan rossz a pizsid. Mi van rajta micimackó? – kérdezte és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Áhh az túl gyerekes  - legyintettem – annál sokkal jobb – rántottam le magamról  a köppenyt – Hupikéktörpikék! – jelentettem be büszkén. Szerencsétlen annyira elkezdett röhögni, hogy tényleg fenn állt  a veszélye annak, hogy helyben megfullad.
- Szerintem maradhat, legalább senki nem lesz rám féltékeny. – szívatott.
- Haha – ajándékoztam meg egy párnával.
- Gyere csak ide- megragadta a csuklóm, ennek következtében elvesztettem az egyen súlyom és hanyatt estem az ágyra. Dave nem kímélve csikizni kezdett.
- Ez nem ér! Hagyd abba! – kiabálta nevetve.
- Csak mert megígértem, hogy – nézett az órájára – két perc múlva élőben megyünk.
- Köszönöm – öltöttem ki a nyelvem. Hirtelen behúzott az ölébe és sutogni kezdett:
- El sem tudod képzelni, hogy most milyen boldog vagyok! –  belepuszilt  a hajamba, amitől hát szerintem a vörösnek már nincs olyan árnyalat, mint amilyenben az arcom ragyogott és a lepkéim? Hát ők szerintem megvívták a harmadik, negyedik,és ötödik világháborút egyben!
- Át tudom érezni – motyogtam. Kaptam még egy puszit, majd  elkezdtük a Twitcamot.
Három teljes órán keresztül válaszolgattunk az összes kérdésre. Szerencsére a fanok 99%-a örült nekünk és ez nagyon nagy örömöt jelentett, azt hiszem mondhatom, hogy mind kettőnknek.
Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de mikor kinyitottam a szeme már világos volt és Dave nem volt sehol. Elöntött a pánik érzése, miszerint csak álmodtam az egészet. Vadul megráztam a fejem, hogy kikergessem onnan ezeket az elképesztő gondolatokat.  Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, az asztalomon egy cetli várt, miszerint legyek 10-re a hátsó ajtónál. Elmosolyodtam, ahogy Dave kézírását nézegettem. Aztán hirtelen rápillantottam az órára, ami 9.36-ot mutat, őrült sebességre kapcsolta. csupán 10-szer mentem neki valaminek és 5 perces késéssel már az említett helyen is voltam, azt hiszem kicsit túlteljesítettem maga.
- Martont futottál, hogy így lihegsz? – kérdezte nevetve Dave.
- Vicces - válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Hé – húzott vissza, hogy megcsókolhasson – így már mindjárt más.
- Szörnyű vagy – nevettem el magam. – Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Titok – kacsintott és elindultunk a kocsija felé.
- Ugyan már, mond el légyszííííí – néztem rá kölyök kutya szemekkel.
- Na jó, de csak mert ilyen cuki vagy – mosolyodott el  már vezetés közben.
- Ez volt a célom – mondtam elégedetten – Szóóóval – nyomtam meg az ó betűt – hova megyünk?
- A vidámparkba! – bökte ki. Na ez érdekes lesz. Én Dave és a vidámpark, jó kis napunk lesz az biztos.
A hely sokkal kisebb volt, mint bármelyik amerikai vidámpark, de ennek is meg volt a  saját varázsa. Alig lézengett egykét ember, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy nem marad időnk semmire, mivel felismernek. Gyorsan kiosztottunk néhány aláírást, majd célba vettük az a híres lovas körhintát, ami elég sok filmben helyet kapott már. Meg kell hagyni csodálatosan néztek ki az aranyozott pacik. Ezután mindenre ami csak mozgott felültünk, majd következhetett az elvarázsolt kastély. Szerintem az mindent elmond, hogy 2 órán keresztül bolyongtunk benne.
- Kapok vattacukrot? – kérdeztem Davet, miközben már a hatodik árus mellet haladtunk el.
- Persze – vette az irányt az egyik felé – milyet kérsz?
- Hm- gondolkodtam- hát, szerintem…
- Epres? – kérdezte az szavamba vágva, de nem úgy tűnt mintha türelmetlen lenne,valószínű látta rajtam, hogy nem tudok dönteni.
- Az tökéletes lesz. – mosolyogtam. Az édesség jó formán nagyobb volt, mint a fejem, ennek következtében nem is láttam semmit. Még szerencse, hogy Dave megtartott, mikor készültem hasra esni. Leültünk egy padra, és miközben én küzdöttem az rózsaszín felhőkkel, addig Dave Jamesel telefonált. (Igazából engem hívott, csak épp tele volt a kezem és a  szám is vattacukorral.)
- Holnap reggel 8-kor indul a gépünk, és délután már egy interjúra kell mennünk – ismertette Dave  a halottakat közben pedig végig mosolygott.
- Értem, de min mosolyogsz? – kérdeztem.
- Az titok – felelte pimaszul.
- Ne már! – tiltakoztam miközben egy hatalmas darab leszakításával küzdöttem.
Dave látta, hogy nem nagyon sikeredik leküzdenem ezt  a monstrumot, így kicsit besegített.
- Mennünk kéne, lassan 7 óra és gondolom még el akarsz búcsúzni Tomtól – mondta kicsivel később.
- Igaz – sóhajtottam – pedig olyan jó itt – dőltem neki a vállának.
Percekig csak ültünk ott a padon. Hirtelen gombóc nőtt a torkomban, mikor ara gondoltam, hogy holnap elmegyünk innen vissza haza. Itt minden olyan csodálatosan alakult végül, és félek ha haza megyünk felébredek ebből a varázslatos álomból.
- Min gondolkozol?
- Csak azon, hogy milyen jó volt itt – sóhajtottam ismét.
- Ne aggódj, nem fog semmi sem változni – nézett a szemembe, ettől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ígéred? – kérdeztem, de válasz helyett egyszerűen megcsókolt. Az idilli pillanatot a telefonom csörgése szakította meg. Azt hittem megint James az, mert valamit elfelejtett, de tévedtem….