45.rész

Sziasztook^^ 

Itt az új rész:) remélem tetszik, bár kicsit rövid lett:$$$ de igyekszem a szünetben több részt feltenni.:)Jó olvasást!!♥UI: nem tudom miért nem engedi normálisan a betűket.:(

Dave egyre hevesebben vitatkozott a dokival. Letöröltem a könnyeimet, és rájöttem, ez nem a megfelelő hozzáállás. El kell fogadnom a helyzetet és boldogulnom kell vele, hisz rajtam kívül még több tízezren vannak ilyen helyzetben.
Felkeltem és mosolyt erőltetve az arcomra, oda sétáltam Dave mellé és megérintettem a kezét, mire abba hagyta a kiabálást.
- Mia! – csak ennyit mondott és magához ölelt. 
- Rendben leszek – írtam le egy kis noteszba ami mostanában mindig nálam van.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva.
Bólintottam és még szélesebben mosolyogtam. Erősnek kell lennem, nem szabad, hogy szomorúnak lásson!
Haza fele menet nem szólt egy szót sem, nem tudtam mire vélni a szótlanságát, gondoltam kicsit lesokkolódott. A ház előtt megállította a kocsit, de nem szállt ki, hanem felém fordult.
- Én,én – kezdte és láttam rajta, hogy nagyon keresi a szavakat. 
Bátorításként megfogtam a kezét, mire magához húzott és megölelt.
- Úgy csodállak, olyan erős vagy. Fogalmam sincs én hogyan bírnám ezt ki. Nézz rám rosszabb vagyok mint egy nyafogós kislány. - nevetett fel keserűen.
A fejem a vállán feküdt és csak meredtem a távolba, miközben akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. Dave elengedett így elkerülhetetlen volt, hogy szembe kerüljek vele. Sűrű pislogába kezdtem, de nem sokat segített, meglátta a könnyeimet.
- Te sírsz – mondta ki a nyílván valót.
Megráztam a fejem és letöröltem a könnyeimet, jelezve, hogy semmi bajom. Szerencsére vette a célzást, megvárta amíg megnyugszom majd bementünk a házba.
Mondanám, hogy jól fogadták a híreket, de nem szeretnék ekkorát hazudni. Jobban megijedtek, mint én, szegény Kevin sírva fakadt, fél órámba telt megnyugtatnom. James és a szüleim egyből telefonálni kezdtek Mandy pedig szomorú tekintettel nézett rám. Kateék (akik természetesen nálunk voltak) próbáltak nyugodtan viselkedni. Kívülről mindenhétköznapinak tűnt, de érezni lehetett a levegőben egyfajta melankóliát. 
Legszívesebben felordítottam volna, hogy „Hahhóó nem haltam meg, csupán elment a hangom!”De nem tettem,hisz nem is tudtam volna.
Este 8 óra felé mindenki haza ment így felmehettem a szobámba pihenni egy kicsit. Vettem egy forró zuhanyt és belevetettem magam a pihe puha ágyamba. Tudtam, hogy a mai nap csak a kezdet és most már sokkal nehezebb lesz minden. Ezért minél előbb el akartam aludni, és el akartam felejteni ezt a szörnyű napot.
De nem ment. Ahányszor lecsuktam a szemem, mindig eszembe jutott, hogy soha többé nem állhatok már a színpadon és énekelhetek több ezer embernek. Soha nem beszélhetek, suttoghatok, de még csak nem is ordíthatok, ha valami nem tetszik. 
Megráztam a fejem és átfordultam a másik oldalamra. Nem, nem és nem! Nem szabad így gondolkodnom. Hisz annyi mindent csinálhatok még, megtanulhatom a jelbeszédet aminek segítségével gond nélkül kommunikálhatok.
A zene pedig, annyi hangszer van amin megtanulhatok játszani. Írhatnék dalokat! Ez az, lehetek zeneszerző! Nem tudom, hogy tehetséges lennék-e benne, de egy próbát megér. Két hét és kezdődik a suli, ott biztosan találok magamnak zongora és gitár tanárt. Ez az a két hangszer amin mindenképpen meg szeretnék tanulni, Mindig is csodálattal néztem azokat az embereket akik ezeken tudtak játszani és most lehetőségem van nekem is megtanulnom!
Határozottan vidámabb lettem és úgy gondoltam most már el tudom aludni így magamra húztam a takarót és átadtam magamat a fáradtságnak.
Eltart egy ideig, míg teljesen felfogom, mi is történt velem. Mégis túl akartam már lenni a egészen, újra normális akartam lenni. Nem világhírű énekes vagy színésznő, csupán egy normális lány, akinek van hangja. Erre a gondolatra felriadtam és fájdalmasan vettem tudomásul, hogy csupán hajnali 2 óra van.
- Hosszú éjszakám lesz. - gondoltam. Vettem egy mély levegőt és fejben dalszövegeket kezdtem el gyártani, hogy ne unatkozzak, amikor rezegni kezdett a mobilom. Ijedtemben megugrottam kicsit, aztán megkerestem a telefont. Dave írt smst:
Alszol? 
Hunyorogtam egy kicsit a fénytől aztán gyorsan válaszoltam neki:
Nem, tudok De te miért vagy még fent?
Alig küldtem el, máris jött a válasz:
Én sem tudtam aludni. Jól vagy?
Elmosolyodtam, még ilyenkor is képes rám gondolni ahelyett, hogy aludna, egyszerűen imádom.
Már sokkal jobban.:) Úgy döntöttem zeneszerző leszek! És megtanulok zongorázni meg gitározni!
Ez remek! Gitározni én is megtaníthatlak ha gondolod. 
Az remek lenne! 
Gondolkodtam és szerintem meg kellene tanulnod a jelbeszédet és persze megyek én is!
Komolyan?! Eljönnél velem? Teljesen felvillanyozódtam a sorok olvasása közben.
Ez természetes, hisz szeretlek.
EL sem hiszem, hogy leírta. Hihetetlen boldogság söpört végig rajtam és a valódi mosoly kúszott az arcomra. Gyorsan vissza írtam neki és az utcai lámpa fényeit kezdtem el figyelni.
Fogalmam sincs meddig sms-eztünk, de valamikor hajnali 4 felé gyanítom Dave elaludhatott, mert nem válaszolt, így hát nagy nehezen én is álomba merültem.
Reggel kómásan mentem le a nappaliban ahol Ninával találtam szemben magam.
- Mia! Miért nem vagy még megfésülködve? Délután 2 óra van mindjárt indulnunk kell a premierre! – üdvözölt „kedvesen” barátnőm, akinek egyébként teljesen igaza van!
Elfogok késni a saját premieremről, csodás. Gyorsan bólintottam egyet jelezve ,hogy értem, majd célba vettem a fürdő szobát,és mire elkészültem már mindenki rám várt.
- Mehetünk? – kérdezte Dave, Majd megfogta a kezemet és magához húzott. Úgy látszik a pillangóim, még mindig jelen vannak, és még mozgékonyabbak mint valaha.
- Mia! Kicsim! – futott ki anya a konyhából izgatottan- Most hívott Dr. Moos van egy nagy hírem!