46.rész

Sziasztok!!:)
Meg is hoztam nektek az új részt!:)
Remélem elnyeri a tetszéseteket^^
Jó olvasást!♥

A nagy hír hallatára vadul elkezdett dobogni a szívem és felcsillant a remény lehetősége. És, hogy mi volt az? Drága orvosom (akit most,nagyon , nagyon imádok) addig törte  a fejét, míg rá nem talált egy lehetséges műtétre amitől helyre jöhet a  hangom. Bár kockázatos, gondolkodás nélkül akár most ebben a pillanatban is vállalnám. Csakhogy nem tehetem, mivel a  gyógyszerek amiket  a legutóbb kaptam még hatnak és szednem is kell őket 2 hónapig, hogy nehogy visszaessek. Így a műtétre csak fél év múlva kerülhet sor, amikor már kiürültek a szervezetemből. Ennek ellenére teljesen felvillanyozódtam a hír hallatára és ha akartam  volna sem tudtam volna nem mosolyogni.
- Mi ez a nagy öröm? – kérdezte James, amikor belépett az ajtón.
Anya gyorsan vázolta neki  a helyzetet.
- Ez remek! – dobódott fel egyből James is. – Ami pedig a nyilvánosságot illeti, szerintem az lenne a legjobb ha megvárnánk amíg lemegy  a premier és utána mondanánk el mi a helyzet.
Bólintottam,jelezve, hogy értem és igaza volt. Előbb utóbb biztosan megtudja mindenki, hogy jelenleg néma vagyok. Viszont minél később tudja meg a nagy nyilvánosság annál több időm lesz rá felkészülni.
- Megjött a limuzin! – rontott be  a szobába Nancy (természetesen ő is és Amanda is velünk jönnek a filmbemutatóra.)
- LIMUZIN?? – tátogtam, megdöbbenve. Mondjuk gondoltam, hogy nem busszal megyünk, de akkor is, limuzin?
- Gyere – karolt át Dave nevetve és elindultunk az első (és talán az utolsó)nagybetűs FILMem bemutatója felé.

A sofőr leállította motort, és megpillantottam a rajongók és fotósok hadát. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem kezdenek el kérdezősködni, nem tudom, hogy rejteném el azt hogy nincs hangom. Valószínűleg sehogy.
Tétován kiszálltam  a kocsiból és bizonytalanul elindultam. Dave szorosan mögöttem szállt ki, láthatta rajtam  az idegességet, mert megfogta  a kezemet és úgy mentünk végig a „vörös szőnyegen”. A mosoly ami kiült az arcomra majdnem teljesen őszinte volt, hisz csodálatos volt látni ahogyan felderül  a rajongók arca, mikor meglátnak.
Szerencsére senki nem kezdett el kérdezgetni a filmről, valószínűleg el voltak foglalva az utánam érkező Mollyval, de ez egy cseppet sem zavart. Sőt kifejezetten örültem neki, hogy megúsztam a leleplezést,  legalábbis egy ideig.
A film egyébként fantasztikus lett! Nem gondoltam rá, hogy milyen lehetek a filmvásznon, de meglepően oda illettem. Mikor befejezték  a vetítést az egész terem elismerően bólogatott, majd felállva tapsoltak! Hihetetlen érzés volt! Könnyek szöktek a szemembe, Dave magához vont és belepuszilt a hajamba. Leírhatatlanul gyönyörű pillanat volt!
Aztán jött a fekete leves. Ugyanis minden főszereplőt megkértek, hogy mondjon egy kisebb fajta beszédet, mit jelentett számára a  film. Ijedten néztem körbe, de a barátaim épp olyan tanácstalanok voltak, mint én. A gyomrom görcsbe rándult, de  ahogy Jamesre néztem meglepően nyugodtnak látszott, majd felpattant a székéből és kiment a színpadra.
- Jó estét! Először is hatalmas megtiszteltetés Mia számára, hogy részt vehetett ebben a filmben.  Azt hiszem őszintén állíthatom, hogy nagyon élvezte  a forgatást és bármikor visszamenne.  – mosolygott de láttam, hogy készül valamire. Jaj, ne!  James megköszörülte a torkát és folytatta. – Viszont, egy sajnálatos dolgot kell most veletek megosztanom. – Neee! Még nem készültem fel! Megszorítottam Dave kezét és egyre izgatottabb lettem. Érezhető  volt a teremben a feszültség és  a kíváncsiság. –Valószínűleg mindannyian  tudjátok – tartott egy kis szünetet. A szívem a torkomban dobogott és el akartam futni, el a felelősség,  a valóság elöl. – hogy nem olyan rég Mia kórházba került – végem van – és elkapott egy olyan betegséget ami sajnos elvette a hangját. – Miért mondta el? Nem úgy volt, hogy minél tovább húzzuk annál jobb? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg így volt a legjobb, hisz nem kellett tovább titkolóznom.
A teremben zúgolódás támadt és mindenki felém nézett, nem akartak hinni a fülüknek, ismerős.
James folytatta:
- Ez azonban nem állítja meg Miát! Biztosíthatok mindenkit, hogy mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Addig is Mia elhatározta, hogy megtanul hangszereken játszani és elsajátítja  a jelbeszéd csínját bínját.  – mondta, de  a végére éreztem, hogy el ful a hangja. Hát nem ilyen premierre számítottam. – Mia feljönnél kérlek? – óvatosan elindultam a színpad felé. Mikor felértem kérdések ezrei záporoztak rám. Segítség kérően körbe néztem. Az egyik újságíró oda adta a  füzetét amibe eddig jegyzetelt, így tudtam válaszolni a kérdésekre.
Mire hazaértem halál fáradtan rogytam le a  kanapéra. Kavarogtak bennem az érzések. Most, hogy mindenki tisztába van vele, vajon elfognak felejtetni? Remélem, nem így lesz és el fogok követni mindent annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg! Hanggal vagy hang nélkül, de fenn maradok és nem tűnők el a süllyesztőben, ezt megígérhetem!
Elszántan mentem fel a szobámba és pillanatok alatt elnyomott az álom. Vagyis csak nyomott volna ugyanis nyílt a  szobaajtóm.

- Mia, Mia! - rontott be Dave köszönés nélkül - Nézd mit találtam! - vette elő a telefonját és vadul húzkodni kezdte az ujjait, annyit tudtam csak kivenni, hogy ír valamit. Aztán a telefon az ÉN hangomon megszólalt: Mia vagyok, és már tudok beszélni.
Kikerekedett szemekkel néztem rá válaszra várva.
- Most találtam ezt az alkalmazást, egy csomó sztár hangja be van táplálva. De nem ez a lényeg hanem hogy így újra hallhatom a hangod! - nagy örömében felkapott és megpörgetett. Nekem pedig felcsillant némi remény, hogy nem veszett el a hangom. Bár rajtam kivűl vagy egy millióan használhatják ezt az alkalmazást, de azok mégsem  teljesen az én szavaim. Kivettem a kezéből  a telefont és pötyögni kezdtem: Ez remek! – „mondtam.”
- Igen az, de nem ezért jöttem. – értetlenkedve néztem rá, majd gyorsan írni kezdtem:
- Hanem??
- Öltözz fel valami kényelmesbe és gyere le ha végeztél. – mondta mosolyogva.
Elmegyünk, de hát este fél tíz van. Nem tudtam mire vélni, de nem tudtam megkérdezni, mert Dave már el is tűnt. Nagyon furcsálltam a helyzetet, de azért át öltöztem.  A hajam és a sminkem még mindig olyan volt mint a premieren, ezért kicsit csinosabban öltöztem, de persze kényelmesen is.
- Gyönyörű vagy! – mondta Dave mikor leértem a nappaliba, magához húzott, majd megcsókolt. –Gyere mert elkésünk! – mondta, majd megragadta a kezem és kivezetett a kocsijához.
Értetlenkedve ültem be mellé. Persze maximálisan megbízok benne, de hová
megyünk ilyenkor és egyáltalán honnan késünk el?
Mindezt meg szerettem volna kérdezni, de úgy voltam vele ha meglepetés, Dave úgy sem mondja meg szóval inkább nem kérdeztem. Nem igazán figyeltem merre megyünk, sokkal jobban lekötött az alkalmazás, mint gondoltam. Értelmetlen szavakat írogattam be és ámulva hallgattam amikor  a kis kütyü megszólalt a hangomon. Néha elcsodálkozom azon, milyen varázslatos dolgokat csinál az ember.
- Megjöttünk – mondta a barátom, majd leállította  kocsi motorját. Egyből felismertem a házukat. Benn teljes sötétség volt és még mindig nem értettem honnan késünk el. Ám mikor benyitottam elállt a szavam.
- BOLDOG SZÜLINAPOT!!!- kiáltották kórusban a  barátaim. El is feledkeztem arról, hogy ma van a szülinapom.:)

45.rész

Sziasztook^^ 

Itt az új rész:) remélem tetszik, bár kicsit rövid lett:$$$ de igyekszem a szünetben több részt feltenni.:)Jó olvasást!!♥UI: nem tudom miért nem engedi normálisan a betűket.:(

Dave egyre hevesebben vitatkozott a dokival. Letöröltem a könnyeimet, és rájöttem, ez nem a megfelelő hozzáállás. El kell fogadnom a helyzetet és boldogulnom kell vele, hisz rajtam kívül még több tízezren vannak ilyen helyzetben.
Felkeltem és mosolyt erőltetve az arcomra, oda sétáltam Dave mellé és megérintettem a kezét, mire abba hagyta a kiabálást.
- Mia! – csak ennyit mondott és magához ölelt. 
- Rendben leszek – írtam le egy kis noteszba ami mostanában mindig nálam van.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva.
Bólintottam és még szélesebben mosolyogtam. Erősnek kell lennem, nem szabad, hogy szomorúnak lásson!
Haza fele menet nem szólt egy szót sem, nem tudtam mire vélni a szótlanságát, gondoltam kicsit lesokkolódott. A ház előtt megállította a kocsit, de nem szállt ki, hanem felém fordult.
- Én,én – kezdte és láttam rajta, hogy nagyon keresi a szavakat. 
Bátorításként megfogtam a kezét, mire magához húzott és megölelt.
- Úgy csodállak, olyan erős vagy. Fogalmam sincs én hogyan bírnám ezt ki. Nézz rám rosszabb vagyok mint egy nyafogós kislány. - nevetett fel keserűen.
A fejem a vállán feküdt és csak meredtem a távolba, miközben akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. Dave elengedett így elkerülhetetlen volt, hogy szembe kerüljek vele. Sűrű pislogába kezdtem, de nem sokat segített, meglátta a könnyeimet.
- Te sírsz – mondta ki a nyílván valót.
Megráztam a fejem és letöröltem a könnyeimet, jelezve, hogy semmi bajom. Szerencsére vette a célzást, megvárta amíg megnyugszom majd bementünk a házba.
Mondanám, hogy jól fogadták a híreket, de nem szeretnék ekkorát hazudni. Jobban megijedtek, mint én, szegény Kevin sírva fakadt, fél órámba telt megnyugtatnom. James és a szüleim egyből telefonálni kezdtek Mandy pedig szomorú tekintettel nézett rám. Kateék (akik természetesen nálunk voltak) próbáltak nyugodtan viselkedni. Kívülről mindenhétköznapinak tűnt, de érezni lehetett a levegőben egyfajta melankóliát. 
Legszívesebben felordítottam volna, hogy „Hahhóó nem haltam meg, csupán elment a hangom!”De nem tettem,hisz nem is tudtam volna.
Este 8 óra felé mindenki haza ment így felmehettem a szobámba pihenni egy kicsit. Vettem egy forró zuhanyt és belevetettem magam a pihe puha ágyamba. Tudtam, hogy a mai nap csak a kezdet és most már sokkal nehezebb lesz minden. Ezért minél előbb el akartam aludni, és el akartam felejteni ezt a szörnyű napot.
De nem ment. Ahányszor lecsuktam a szemem, mindig eszembe jutott, hogy soha többé nem állhatok már a színpadon és énekelhetek több ezer embernek. Soha nem beszélhetek, suttoghatok, de még csak nem is ordíthatok, ha valami nem tetszik. 
Megráztam a fejem és átfordultam a másik oldalamra. Nem, nem és nem! Nem szabad így gondolkodnom. Hisz annyi mindent csinálhatok még, megtanulhatom a jelbeszédet aminek segítségével gond nélkül kommunikálhatok.
A zene pedig, annyi hangszer van amin megtanulhatok játszani. Írhatnék dalokat! Ez az, lehetek zeneszerző! Nem tudom, hogy tehetséges lennék-e benne, de egy próbát megér. Két hét és kezdődik a suli, ott biztosan találok magamnak zongora és gitár tanárt. Ez az a két hangszer amin mindenképpen meg szeretnék tanulni, Mindig is csodálattal néztem azokat az embereket akik ezeken tudtak játszani és most lehetőségem van nekem is megtanulnom!
Határozottan vidámabb lettem és úgy gondoltam most már el tudom aludni így magamra húztam a takarót és átadtam magamat a fáradtságnak.
Eltart egy ideig, míg teljesen felfogom, mi is történt velem. Mégis túl akartam már lenni a egészen, újra normális akartam lenni. Nem világhírű énekes vagy színésznő, csupán egy normális lány, akinek van hangja. Erre a gondolatra felriadtam és fájdalmasan vettem tudomásul, hogy csupán hajnali 2 óra van.
- Hosszú éjszakám lesz. - gondoltam. Vettem egy mély levegőt és fejben dalszövegeket kezdtem el gyártani, hogy ne unatkozzak, amikor rezegni kezdett a mobilom. Ijedtemben megugrottam kicsit, aztán megkerestem a telefont. Dave írt smst:
Alszol? 
Hunyorogtam egy kicsit a fénytől aztán gyorsan válaszoltam neki:
Nem, tudok De te miért vagy még fent?
Alig küldtem el, máris jött a válasz:
Én sem tudtam aludni. Jól vagy?
Elmosolyodtam, még ilyenkor is képes rám gondolni ahelyett, hogy aludna, egyszerűen imádom.
Már sokkal jobban.:) Úgy döntöttem zeneszerző leszek! És megtanulok zongorázni meg gitározni!
Ez remek! Gitározni én is megtaníthatlak ha gondolod. 
Az remek lenne! 
Gondolkodtam és szerintem meg kellene tanulnod a jelbeszédet és persze megyek én is!
Komolyan?! Eljönnél velem? Teljesen felvillanyozódtam a sorok olvasása közben.
Ez természetes, hisz szeretlek.
EL sem hiszem, hogy leírta. Hihetetlen boldogság söpört végig rajtam és a valódi mosoly kúszott az arcomra. Gyorsan vissza írtam neki és az utcai lámpa fényeit kezdtem el figyelni.
Fogalmam sincs meddig sms-eztünk, de valamikor hajnali 4 felé gyanítom Dave elaludhatott, mert nem válaszolt, így hát nagy nehezen én is álomba merültem.
Reggel kómásan mentem le a nappaliban ahol Ninával találtam szemben magam.
- Mia! Miért nem vagy még megfésülködve? Délután 2 óra van mindjárt indulnunk kell a premierre! – üdvözölt „kedvesen” barátnőm, akinek egyébként teljesen igaza van!
Elfogok késni a saját premieremről, csodás. Gyorsan bólintottam egyet jelezve ,hogy értem, majd célba vettem a fürdő szobát,és mire elkészültem már mindenki rám várt.
- Mehetünk? – kérdezte Dave, Majd megfogta a kezemet és magához húzott. Úgy látszik a pillangóim, még mindig jelen vannak, és még mozgékonyabbak mint valaha.
- Mia! Kicsim! – futott ki anya a konyhából izgatottan- Most hívott Dr. Moos van egy nagy hírem!

44.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam nektek az új részt, ami remélhetőleg elég nagy meglepetést tartogat és elég izgalmasra sikeredett:$$
Remélem tetszeni fog és nincs tele hibákkal:$$$
Jó olvasást!:)♥♥

*Dave szemszöge*



Néztem ahogy eltolják Miát, egy ideig még láttam azokat a barna szemeket, majd becsukódtak. Az orvosok felgyorsítottak, egymás szavába vágva magyaráztak, majd az egyikük felém fordult és a mellkasomra tette a kezét:
- Sajnálom, ide nem jöhet be! Foglaljon helyet a váróban – adta ki az utasítást, majd a  társai után ment és becsapta előttem az ajtót.
Dermedten álltam az ajtó előtt.  Mozdulni sem tudtam, csak mikor egy nővér kedvesen megkért, hogy menjek el, mert útban vagyok. Bementem a váróba és lerogytam egy székre. Üres tekintettel bámultam előre. Nem tudtam, vagy talán nem  is akartam gondolkodni.  Tudtam az agyam egyből szörnyű dolgokat kreálna, azonban ezt nem hagyhattam. A zsebem folyamatosan rezgett, de nem vettem róla a tudomást. Kizártam mindent, és mindenkit. Semmit nem értettem a beszélgetésekből, csak a zajt hallottam.
James a recepciósnak magyarázott igen hevesen, másik kezével pedig folyamatosan telefonált. Mellettem egy kislány megállás nélkül zokogott, egy asszony épp egy műtőből kilépő sebésszel  ordított, majd a karjaiba omlott és zokogott.
Eszembe jutott, mikor apu meghalt mennyit sírtam én is. Mennyire egyszerű is lenne, csak sírni és hagyni, hogy az ár sodorjon magával.
De ezt most nem tehetem! Ha Mia felébred nem láthatja a kisírt szemeimet, még megrémülne és azt hinné valami baj van. Pedig nincs baj!
-  Ugye? Ugye nincs semmi baj? – kérdeztem magamtól.  Nem lehet semmi gond! Hiszen néhány órája még olyan boldog volt! Mia erős lány, a legerősebb akit valaha ismertem.
- Mr. Hamilton! – jött oda hozzám az az orvos aki nem is olyan rég még megállított.
- Igen – szóltam halk rekedtes hangon.
- Mondja ugye Mia rendbe jön? – kérdezte meg helyettem is James.
- Minden bizonnyal a kisasszony alig egy héten belül felépül és nem lesz semmi baja. Még időben elkaptuk a baktériumot ami megtámadta a szervezetét, most antibiotikumot kap. Pár nap és haza is mehet. – ismertette a doktor úr a körülményeket.
- Ez remek! – vidultam fel egyből. – Bemehetek hozzá?
- Persze, de még valószínűleg néhány órát aludni fog. – húzta mosolyra az orvos a száját.
James még beszélt vele valamit, de azt már nem hallottam, mert mint akit kilőttek már Mia mellett is voltam. Egy nővér még beállította az infúziót, majd kiment a szobából, így egyedül maradhattam Miával.
Oda húztam az ágya mellé egy széket. Hihetetlenül gyönyörű volt még így is, hogy korházi gépek vették körül és infúziócső éktelenkedett a karján.
Megfogtam a kezét és figyeltem. Néztem ahogy egyenletessé válik a légzése. Kisimultak a vonásai, még így is mintha mosolygott volna. Olyan volt, mint egy angyal.
Angyali szem, angyali száj, angyali természet és angyali hang. Talán az utóbbit szeretem benne mindközül a legjobban.
 Emlékszem mikor először énekeltem vele, egyből tudtam, hogy Ő más mint a többiek. Aztán kezdtem megismerni.  Egy ideig borzalmasan idegesítőnek tálaltam, majd láttam milyen jóba lett mindenkivel. Elkezdtem figyelni, és egyre jobban megkedveltem. Mikor  a parkban megfogadtam, hogy a megváltozom csakis azért volt, hogy vele lehessek.  Mindent elkövettem annak érdekében, hogy megváltozzak és újra az az ember lehessek akire büszkék lehetnek a szüleik és  mikor ez sikerült, jó volt újra elégedetten a tükörbe nézni.
Mia kibékített Teddel a legjobb barátommal, és közelebb hozott a húgomhoz, aki már nagyon hiányzott.  Mikor Ő a közelemben van érzem, hogy élek. Egyszerűen nem tudom, képtelen vagyok rá, lehelten még csak elképzelni is. Én nem tudok Mia nélkül élni!
Akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcomon majd mielőtt jött volna  többi James lépett be az ajtón.
- Rendben mindent elintéztem, kiírtam  twittere, hogy minden rendben ezzel megnyugtattam a rajongókat. Már csak a szüleit nem tudtam elérni. – mesélte mivel ügyködött, nem mintha fontos lenne számomra most, igazából ez egy kicsit sem érdekelt, de hálás voltam, hogy intézkedik helyettem és ezt nem rója fel nekem.
- James – néztem fel rá – Elintéznéd, kérlek? – nyújtottam felé a telefonom amin 62 (!) nem fogadott hívás volt.
- Persze, már intézkedem is – mondta a  füléhez emelte  telefont és már ott sem volt.
Napokig elnéztem volna Miát, de idővel át kellett adnom a helyem az érkezőknek.
Kate, Nina, Mike, Ted, Nancy, Amanda, Marshall és még Mandy és Kevin is eljöttek meglátogatni. Egyedül a szülei nem voltak sehol, nem lehet őket elérni.
- A látogatás időnek vége, kérem menjenek haza! – szólt az egyik nővér.
- Rendben – mondta Kate, elbúcsúztak, majd elindultak kifelé. A nővér sürgetően nézett rém, de megráztam a fejem:
- Én maradok! – szögeztem le.
- Legyen – sóhajtott – de ne legyen láb alatt! – utasított, majd ki ment  a  szobából.
Visszaültem a helyemre, lehajtottam a  fejemet az ágyra, rákulcsoltam az ujjaimat az övéire és úgy csodáltam tovább életem szerelmét.
Egyszer csak a Mia egyik keze megemelkedett, megmarkolta  a láncát amit tőlem kapott és kipattant a szeme.
- Doktor úr jöjjön! Mia felébredt! – kiáltottam.


*Mia szemszöge*

Csodáltam az előttem elterülő tengert. A kékes zöld vize hol beljebb, hol kijjebb kúszott a homokos parton. Éreztem a homok puhaságát a talpam alatt. Beszippantottam a tenger sós illatát. A fejemet a nap felé fordítottam, ami magabiztosan bukott alá ezzel varázslatos színekkel árasztva el az egész partot. Az ég narancssárga, vörös és egy kevés rózsaszínben pompázott. Végignéztem magamon, egy csodálatos fehér ruhában álltam, a hajam lágy hullámokban omlott az egyik vállamra és egy hatalmas, de ízléses virág volt beletűzve.
Elindultam. Egyenesen mentem, élveztem a tájat magamba szippantottam a biztonságot,  a szépséget és mindent amit ez  a hely nyújtott.  Egyszer csak Dave körvonalait pillantottam meg. Rohanni kezdtem és a nevét kiabáltam. Boldog voltam.
Ám ahelyett, hogy egyre közelebb és közelebb kerültem volna hozzá és az öleléséhez. Ő egyre inkább csak távolodott. Rohanni kezdtem, de nem értem utól, esélyem sem volt. Eltűnt.
Kétségbe esetten kaptam a nyakláncomhoz, majd kipattant  szemem.

- Doktor úr jöjjön! Mia felébredt! – kiáltotta Dave, majd vissza is tért mellém.
Rámosolyogtam, majd hagytam hogy az orvosok megvizsgáljanak. Mikor végeztek szóra nyitottam  a szám, de nem jött ki rajta hang.
Megrémültem, de az orvos megnyugtatott:
- Nyugodjon meg, valószínűleg csak kiszáradt a torka hozok egy pohár vizet.
- Köszönöm – tátogtam, majd Dave felé fordultam és teljes szívemből rámosolyogtam.

A napok elteltével renget látogatóm érkezett. James végül a szüleimet is elérte, persze nem győztek bocsánatot kérni amiért nem tudtak rögtön ide jönni.  Sosem voltam egyedül, nem hagyták, hogy unatkozzak. Néha kicsit túlságosan is  babusgattak de nem bántam. Megnyugtattam a rajongóimat, mondanom sem kell borzalmasan jól esett a rengeteg  szeretet amit tőlük kaptam. Egyszóval minden rendben volt.
Vagyis majdnem minden. Ugyan is  a hangom nem jött vissza és ez kezdett nagyon aggasztóvá válni. Először adtak nekem egy hetet, majd mikor a határidő elteltével sem jött ki hang a számon, elvittek kivizsgálni.

- Ne aggódj minden rendben lesz! – nyugtatgatott Dave aki elkísért az orvoshoz.
Bólintottam és adtam, neki egy puszit. Nincs nála nagy lelkűbb barát, komolyan. Lesi minden mozdulatomat, ugyanakkor nem kezel úgy, mint egy haldoklót és én ennek nagyon örülök.
- Mia- szólt ki az orvos és láttam a szemén, hogy nincsenek jó híre. Megragadtam Dave kezét és besétáltam az orvosi szobába.
Igazam lett. Valóban nem voltak jó híre, sőt! Azt mondta elment a hangom és elég valószínű, hogy soha sem jön már vissza!
- Hogy érti azt, hogy 90%? – vitatkozott Dave az orvossal – Az nem 100%! Szóval azt ajánlom tegyen meg mindent amit tud vagy különben…
Nem hallottam hogyan folytatja, elhalkult körülöttem a világ. Le kellet ülnöm. Képtelen voltam feldolgozni, azt hogy néma legyek. Ez azt jelentené, hogy nem énekelhetek többet. DE ez lehetetlen. Most indult be az énekesnői karrierem. Holnap debütál az első filmem. Végre, végre jól érzem magam a bőrömben. Boldog vagyok ott ahol vagyok. Szeretem azt amit csinálok.
 Vagyis, csak szerettem. Most viszont, képtelen leszek mindezt feladni. Könnyek törtek ki belőlem,a  gyomrom görcsbe rándult és a szívem szúrni kezdett. Éreztem, hogy valamit elvesztek. Ebben a pillanatban meghalt egy részem, egy nagyon nagy részem!

43.rész

Sziasztok!:)

Ez a rész kicsit rövidebbre sikeredett, de remélem azért tetteszeni fog:$$$

Jó olvasást!!:)
UI: Köszönöm a sok kommentet!!!♥♥♥

A kijelzőn anya neve villogott.
- Anya! Szia! – köszöntem boldogan és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Szia kicsim! Figyelj, tudom, hogy megígértük, hogy ott leszünk a premieren 2 hét múlva, de a stáb fele ételmérgezést kapott …- bele fojtottam a  szót, és felpattantam  a padról, mire Dave aggódva nézett rám.
- Ugye ti jól vagytok?! – kérdeztem idegesen.
- Persze nincs semmi bajunk. – nyugtatott meg.
- Ennek örülök, akkor 2 hét múlva a premieren találkozunk? –a mosoly kezdett vissza kúszni az arcomra.
- Sajnálom kicsim, de ez nem fog menni. – elhúztam a számat, mintha csak látná. – Néhány napot ki kell hagynunk, és sajnos nem tudunk haza menni – vagy csak nem akartok, tettem hozzá magamban. – Szóval kizárt, hogy ott legyünk majd  a premieren. Ugye nem haragszol? – fejezte be  a mondatot.
- De! Nagyon is haragszom! Sose vagytok itt, ráadásul szülinapom lesz! És az ELSŐ filmem bemutatója. – mondtam volna legszívesebben, de ehelyett csak ezt feleltem:
 - Nem, dehogy megértem. Most mennem kell, mert hamarosan indul a gép vissza New Yorkba. Jók legyetek, puszi!
- Köszönöm kicsim, te vagy a legjobb kislány. Szia szeretünk. – és letette.
Nagy hévvel dobtam bele a táskámba a telefont, majd visszaültem a barátom mellé.
Csalódottan, meséltem el Davnek mi történ, aztán egy mosolyt erőltettem az arcomra és úgy tettem mintha minden rendben lenne.  Biztos voltam benne, hogy Dave tudja, igazából sírni volna kedvem,de nem szólt egy szót sem csak hagyta, hogy lenyugodjanak a gondolataim. A szálloda ajtaja előtt kaptam egy hosszú csókot, mielőtt beléptem volna búcsúzkodni.
- Szeretlek. – öleltem magamhoz és magamba szippantottam az illatát.
- Én is – suttogta.  Kis ideig még álltunk így a kapuban, majd erőt vettem magamon és elindultam elköszönni a barátaimtól.
- Tom ez valami csodálatos! – öleltem magamhoz – köszönöm! – egy olyan búcsú ajándékot kaptam tőle amin azok a képek voltak amiket akkor csináltunk amikor, még nem jártam Davel és folyton együtt lógtunk. Kicsit összeszorult  a torkom, és azt éreztem elhanyagoltam.
- Ugyan, majd ha megyek hozzátok, te is csinálhatsz ilyet – nevetett.
- Jössz New Yorkba? – kérdeztem csodálkozva.
- Ki nem hagynám a premiert – bólintott.
- Ez remek! – öleltem át ismét.
Még beszélgettünk egy darabig, de sajnos nem sokáig, mert fel kellett mennem össze pakolni. Nem is olyan könnyű művelet majd’ 2 hónapnyi dolgot elrakni. Miközben pakoltam előjöttek azok a kis tárgyak amiket a rajongóktól kaptam.
Visszagondolta az itt el töltött időre, hogy mennyi jó dolog történt itt velem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mire elmosolyodtam.
Viszonylag gyorsan becsomagoltam, és úgy döntöttem meglátogatom Tomot, de a recepción azt mondták már haza ment. Kicsit csalódott voltam, aztán ránéztem az órára ami 11 órát mutatott. Talán mégsem voltam olyan gyors, gondoltam magamba és óvatosan bekopogtam Davehez.
- Gyere – szólt, kicsit sem tűnt álmosnak.
- Szia csak azt, itt meg mi történt? – kerekedett el a szemem . A szobája úgy nézett ki mint egy háborús övezet, amit utána még fel is túrtak az ellenség katonái.  Mindenhol ruhák, cipők és egyebek hevertek, Dave pedig az ágyban ült és laptopozott.
- Csak pakoltam, aztán kerestem valamit, de nem találtam és mire rájöttem, hogy nincs is itt addigra nem volt erőm rendet rakni – vonta meg a vállát és félre dobta gépét.
- Ahha – bólintottam – biztos igazad van – nevettem fel.
- Nem érted? – kérdezte mosolyogva. – Pedig olyan egyszerűen magyaráztam. – rázta meg a fejét.
- Biztos a kései óra az oka.
- Milyen költői valaki. – mosolyogott,majd adott egy puszit a homlokomra és belekezdett a pakolásba.
- Segítsek? – kérdeztem mikor épp a töltők zsinórjait válogatta szét. – Segítek. – módosítottam a hangsúlyom. 
hajnali 2-ig szerencsétlenkedtünk, mire mindent elpakoltunk. A végere annyira elváradtam, hogy nem leültem az egyik fotelbe és ülve elaludtam.

Másnap a repülőn ülve azon tűnőttem, ha valaha turnézni megyek biztosan eljövök ide még egyszer.
- Kérjük önöket, foglalják el a helyeiket a felszállást hamarosan megkezdjük. – uatasított minket  a kapitány.
Dave leült mellém, a kezét automatikusan az enyémre tette, miközben beszélt az egyik stuardessel, ezen elmosolyodtam.
- Min mosolygsz? – kérdezte.
- Semmin – vontam meg  a vállam és ráhajtottam a  fejem az övére. Hirtelen boldognak éreztem magam. Egészen biztos voltam abban, hogy Dave soha, soha nem fog elhagyni. És ez nekem elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem a szüleimet akik a szülinapomat is elfelejtik.
Néztem ahogy felhők egyre közelebb kerülnek hozzánk. Általában most jönne az a rész, hogy elalszom és majd boldogan ébredek fel mikor leszállunk.
Aha, hát nekem nincs ilyen szerencsém. Alig hagytuk ez az országot iszonyatos fej és has fájás tört rám. Gondolkozni is alig volt erőm, így  gyorsan elhadartam Davenek mi a bajom, aki aggódva kért egy fájdalom csillapított.
- Jobban vagy? – kérdezte Kate aki idő közben mellém jött, Nináva és Jamsel együtt.
- Nem igazán – motyogtam.
 Forgott velem a világ. Az előbb még minden rendben volt, most meg mint akit elütött egy teherautó úgy érzem magam. Sajgott a fejem, minden csupa homály volt és ezer kilónak éreztem magam. Nem akartam, hogy bárki elkapja, de nem volt erőm arrébb menni. Megkértem, hát a többieket, hogy menjenek el, de eszük ágában sem volt.
A hányingerem egyre csak erősödött, csoda, hogy időben kijutottam a wc-ig.
Dave megpuszilta  a homlokomatamikor vissza értem, majd így szólt:
- Mia te lángolsz!
- Mutasd – tette a tenyerét a homlokomra Nina –ú – húzta el a száját.
Mire leszálltunk, mindent kihánytam és volt vagy 40 fokos lázam. Fogalmam sincs mi lehet a bajom és ez megrémiszt, de nem csak engem, hanem a körülöttem lévőket is. Izzadtam és rázott a hideg. Biztosan egy csomó fotós sereglett a reptéren rajongókkal együtt. Én azonban csak annyit fogtam fel, hogy Dave felemel és beültet egy kocsiba. Aztán rövidesen megláttam a kórházat jelzős lámpát. Dave kisegített a kocsiból és elindult velem együtt a főbejárat felé.
Az utolsó amire emlékszem, hogy ráfektetnek egy ágyra és betolnak valahová.

42.rész

Sziasztok!!:)
Meghoztam nektek az új részt:P
Remélem tetszeni fog:$$ és nem lett értelmetlen :$$
Jó olvasást!!♥♥

Kézen fogva indultunk el vissza a halba, ahol a többiek épp valamin őrületesen nevettek.
- Végre itt az elveszett bárányka is – verte vállba  a haverját Ted.
- Jól van gyerekek örüljetek beljebb – tapsolt egyet James, aki idő közben vissza jött.
Elindultunk  a bálterem felé és éreztem ahogy Dave elengedi  a kezemet, de én nem engedtem a szorításon mire kíváncsian fordult felém. 
- Molly hozta a formáját, James szerint már mutatkozhatunk - vontam meg a vállam és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Szerintem nem igazán értette mi történt, de nem is nagyon foglalkozott vele, megragadta a kezem és határozottan a többiek után indulunk. Az ajtó kinyílt és a vakuk, villogtak, nem zavart különösebben már megszoktam. Egy rövid bájcsevej után jöhetett az ajándékozás. Érdekesebbnél, érdekesebb ajándékokat kaptak, aztán következett az enyém.
Vagyis csak következett volna, ugyanis a nagy készülődésben a szobámban hagytam. Meg kell hagyni tehetséges vagyok. A felismerés úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán, aztán én lettem egy természeti katasztrófa. Ugyanis ahogy felálltam beleakadtam az abroszba, a székem eldőlt és a poharak fele a földön landolt. Éreztem ahogy paprika vörös leszek, sűrűn bocsánatot kértem, majd felszaladtam az ajándékok ért.
Szerencsére ezután már nem ütött be semmi malür és az ajándékijaim is agy sikernek örvendtek.  Kate egy gyönyörű BFF-es nyakláncot kapott, egyből megtetszett mikor megláttam egy kirakatban még kb. fél évvel ezelőtt. Dave ajándéka már kicsit nehezebb tészta volt. Valami különlegeset akartam neki adni, bár akkor még nagyon nem jártunk, de ez csupán egy aprócska részlet kérdés. Szóval hosszú órákig kerestem a neten mire találtam egy első kiadású Calactix Stars IV. részének az első kiadását. Hát fogalmam sincs, hogy mi ez, de valami régi értékes és videojáték. Nekem pedig ennyi elég volt, hogy lelicitáljam Computerguru-t.
Dave nagyon örülhetett az ajándékának, ugyanis teljesen megfeledkezett magáról és ott mindenki előtt megcsókolt! Természetesen a fotósok nagy kattogtatásba kezdek és mindenki csak ámult. Egyből záporozni kezdek a kérdések, Dave pedig könnyedén lerendezte annyival, hogy este tart egy Twitcamet és ott mindent részletesen elmond, éljen a 21.század! Ezután már nem sok érdekesség történt a partin és már látszott, hogy mindenki menni akar ezért, viszonylag hamar már 11-kor ágyban voltam és épp tv-t néztem amikor valaki kopogott.
- Ki az? – kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból és felvettem egy köntöst, azért mégse Hupikéktörpikés pizsiben nyissak ajtót.
- Egy betörő vagyok és jöttem, hogy elraboljalak – mondta Dave, egyből felismertem a hangját.
- Ebben az esetben drága betörő csak szólok, hogy már sikerrel jártál, mert elloptad a szívem! – nyitottam ajtót.- Hmm ez egy kicsit nyálasan hangozott – nevettem fel, de Dave nem nevetett hanem az egyik kezével magához húzott és hosszasan megcsókolt. – Asszem bemagolok egy sereg csöpögős szöveget – jelentettem ki mire hangos nevetésben tört ki.
- Említettem már, hogy dilis vagy? – kérdezte egy eszméletlen aranyos mosoly kíséretében.
- Á vagy úgy milliószor – mosolyogtam – lassan felveszem harmadik névnek Amelia Dilis Star – töprengtem, erre Dave még hangosabban kezdet el nevetni.
- Meg ölsz te lány – csóválta a fejét.
- Nem gondolod, hogy azt itt a folyosón tenném? Túl feltűnő, gyere csak beljebb. – hívtam be „kedvesen”. Rázkódó vállakkal telepedett le az ágyamra és bekapcsolta a laptopját (!), amit csak most vettem észre.
- Minek ez neked? –értetlenkedtem.
- Mondtam, hogy Twitcamozni fogok, nem gondolta, hogy majd nélküled fogom – nézett rám komolyan,de tudtam, hogy belül nevet.
- Oké, csak gyorsan át öltözök – indultam meg a szekrényem felé.
- Csak nem lehet olyan rossz a pizsid. Mi van rajta micimackó? – kérdezte és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Áhh az túl gyerekes  - legyintettem – annál sokkal jobb – rántottam le magamról  a köppenyt – Hupikéktörpikék! – jelentettem be büszkén. Szerencsétlen annyira elkezdett röhögni, hogy tényleg fenn állt  a veszélye annak, hogy helyben megfullad.
- Szerintem maradhat, legalább senki nem lesz rám féltékeny. – szívatott.
- Haha – ajándékoztam meg egy párnával.
- Gyere csak ide- megragadta a csuklóm, ennek következtében elvesztettem az egyen súlyom és hanyatt estem az ágyra. Dave nem kímélve csikizni kezdett.
- Ez nem ér! Hagyd abba! – kiabálta nevetve.
- Csak mert megígértem, hogy – nézett az órájára – két perc múlva élőben megyünk.
- Köszönöm – öltöttem ki a nyelvem. Hirtelen behúzott az ölébe és sutogni kezdett:
- El sem tudod képzelni, hogy most milyen boldog vagyok! –  belepuszilt  a hajamba, amitől hát szerintem a vörösnek már nincs olyan árnyalat, mint amilyenben az arcom ragyogott és a lepkéim? Hát ők szerintem megvívták a harmadik, negyedik,és ötödik világháborút egyben!
- Át tudom érezni – motyogtam. Kaptam még egy puszit, majd  elkezdtük a Twitcamot.
Három teljes órán keresztül válaszolgattunk az összes kérdésre. Szerencsére a fanok 99%-a örült nekünk és ez nagyon nagy örömöt jelentett, azt hiszem mondhatom, hogy mind kettőnknek.
Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de mikor kinyitottam a szeme már világos volt és Dave nem volt sehol. Elöntött a pánik érzése, miszerint csak álmodtam az egészet. Vadul megráztam a fejem, hogy kikergessem onnan ezeket az elképesztő gondolatokat.  Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, az asztalomon egy cetli várt, miszerint legyek 10-re a hátsó ajtónál. Elmosolyodtam, ahogy Dave kézírását nézegettem. Aztán hirtelen rápillantottam az órára, ami 9.36-ot mutat, őrült sebességre kapcsolta. csupán 10-szer mentem neki valaminek és 5 perces késéssel már az említett helyen is voltam, azt hiszem kicsit túlteljesítettem maga.
- Martont futottál, hogy így lihegsz? – kérdezte nevetve Dave.
- Vicces - válaszoltam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Hé – húzott vissza, hogy megcsókolhasson – így már mindjárt más.
- Szörnyű vagy – nevettem el magam. – Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.
- Titok – kacsintott és elindultunk a kocsija felé.
- Ugyan már, mond el légyszííííí – néztem rá kölyök kutya szemekkel.
- Na jó, de csak mert ilyen cuki vagy – mosolyodott el  már vezetés közben.
- Ez volt a célom – mondtam elégedetten – Szóóóval – nyomtam meg az ó betűt – hova megyünk?
- A vidámparkba! – bökte ki. Na ez érdekes lesz. Én Dave és a vidámpark, jó kis napunk lesz az biztos.
A hely sokkal kisebb volt, mint bármelyik amerikai vidámpark, de ennek is meg volt a  saját varázsa. Alig lézengett egykét ember, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy nem marad időnk semmire, mivel felismernek. Gyorsan kiosztottunk néhány aláírást, majd célba vettük az a híres lovas körhintát, ami elég sok filmben helyet kapott már. Meg kell hagyni csodálatosan néztek ki az aranyozott pacik. Ezután mindenre ami csak mozgott felültünk, majd következhetett az elvarázsolt kastély. Szerintem az mindent elmond, hogy 2 órán keresztül bolyongtunk benne.
- Kapok vattacukrot? – kérdeztem Davet, miközben már a hatodik árus mellet haladtunk el.
- Persze – vette az irányt az egyik felé – milyet kérsz?
- Hm- gondolkodtam- hát, szerintem…
- Epres? – kérdezte az szavamba vágva, de nem úgy tűnt mintha türelmetlen lenne,valószínű látta rajtam, hogy nem tudok dönteni.
- Az tökéletes lesz. – mosolyogtam. Az édesség jó formán nagyobb volt, mint a fejem, ennek következtében nem is láttam semmit. Még szerencse, hogy Dave megtartott, mikor készültem hasra esni. Leültünk egy padra, és miközben én küzdöttem az rózsaszín felhőkkel, addig Dave Jamesel telefonált. (Igazából engem hívott, csak épp tele volt a kezem és a  szám is vattacukorral.)
- Holnap reggel 8-kor indul a gépünk, és délután már egy interjúra kell mennünk – ismertette Dave  a halottakat közben pedig végig mosolygott.
- Értem, de min mosolyogsz? – kérdeztem.
- Az titok – felelte pimaszul.
- Ne már! – tiltakoztam miközben egy hatalmas darab leszakításával küzdöttem.
Dave látta, hogy nem nagyon sikeredik leküzdenem ezt  a monstrumot, így kicsit besegített.
- Mennünk kéne, lassan 7 óra és gondolom még el akarsz búcsúzni Tomtól – mondta kicsivel később.
- Igaz – sóhajtottam – pedig olyan jó itt – dőltem neki a vállának.
Percekig csak ültünk ott a padon. Hirtelen gombóc nőtt a torkomban, mikor ara gondoltam, hogy holnap elmegyünk innen vissza haza. Itt minden olyan csodálatosan alakult végül, és félek ha haza megyünk felébredek ebből a varázslatos álomból.
- Min gondolkozol?
- Csak azon, hogy milyen jó volt itt – sóhajtottam ismét.
- Ne aggódj, nem fog semmi sem változni – nézett a szemembe, ettől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ígéred? – kérdeztem, de válasz helyett egyszerűen megcsókolt. Az idilli pillanatot a telefonom csörgése szakította meg. Azt hittem megint James az, mert valamit elfelejtett, de tévedtem….